2017. július 10., hétfő

Interszekcionalitás (metszetbeliség)


Nem először, és valószínűleg nem is utoljára van szó az autista érdekvédő blogokon arról, hogy mennyire fontos az, hogy a különböző hátrányos helyzetű csoportok támogassák egymást. Ez a gondolat nemcsak a nemrég megtartott Tesco-s tüntetés és Pride felvonulás miatt fontos, hanem azért is, mert még mindig nagyon nagy a megosztottság a különböző csoportok között. Többen relativizálják más csoportok problémáit, mondván, hogy az ő helyzetük a legnehezebb („a melegek problémái álproblémák, inkább azzal foglalkozzunk, hogy miért nem tudok beilleszkedni a munkahelyi közösségbe”). Mások azzal próbálnak meg kitűnni, hogy más hátrányos helyzetű csoportokat szidnak, nem egyszer találkoztam azzal, hogy egy aspi úgy próbált meg bevágódni egy társaságban, hogy szidta a melegeket. Ennek egyik célja az is lehet, hogy elvonja a figyelmet a saját kiszolgáltatott helyzetéről, vagy megpróbálja azt elfogadtatni („látjátok, én csak aspi vagyok, még mindig jobb a szociális esetlenségem, mintha meleg lennék”). Megint mások inkább elfordítják a fejüket, ami érthető, hiszen ha az ember nehéz helyzetben van, akkor nem feltétlenül van kapacitása arra, hogy más emberek, más csoportok problémáival foglalkozzon. Ezzel önmagában nincs is semmi gond, amíg valaki nem biztat ugyanerre másokat is.

Egy kép arról, hogy mi alapján kerülhet valaki hátrányos helyzetbe: az ábra az anyanyelvet, a kultúrát, az etnicitást, a nemet, az életkort, a fogyatékosságot, a szexualitást, a műveltséget, a rasszt és a keresetet (a társadalmi réteget) említi.

Olvastam nemrég egy cikket arról, hogy mennyire fontos az, hogy a különböző csoportok összefogjanak, és szolidaritást vállaljanak egymással. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy ezek az identitások egyáltalán nem zárják ki egymást. Melegnek vagy autistának lenni nem úri huncutság, a legszegényebb faluban is élhetnek melegek, és az autista gyereket nevelő szülők, illetve a felnőtt autisták között is vannak nagyon rossz anyagi körülmények között élők. Az persze megint más kérdés, hogy az illető körülményei mennyire engedik azt, hogy tudatosítsa és elfogadja a saját másságát, és ezért fel is merjen szólalni. Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy sokan úgy gondolják, a melegek vagy az autisták küzdelmei a jómódban élő emberek ügyei.

Holott a kisebbségi identitások egyáltalán nem zárják ki egymást, sőt. Sok kisebbség, például a nők vagy az autisták esetében az anyagi kiszolgáltatottság a társadalmi rendszer és a társadalmi normák következménye. Ha a nőket a társadalom nem arra ösztönözné, hogy egy gazdag férfitól várják az anyagi felemelkedést (ami a férfiak számára sem szerencsés), hanem az ő munkájukat is ugyanúgy megbecsülné, vagy ha a gyereknevelés nem kizárólagosan női princípiumként jelenne meg sokak fejében, ez a kiszolgáltatottság a nők esetében jelentősen csökkenne. Ugyanígy, a szociális ellátórendszer és az oktatás hiányosságai csak növelik az autista gyerekek nevelésének költségeit, ami amúgy sem feltétlenül a legolcsóbb. (Én pl. hosszú évekig csak egy bizonyos márkájú innivalót voltam hajlandó fogyasztani, és feltételezem, hogy a nálam válogatósabb spektrumtársaim élelmezése ennél még nagyobb anyagi hozzájárulást vesz igénybe.) Egy autista felnőtt ugyanígy kerülhet anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe. A legtöbb munkahely nemigen tolerálja, ha valaki egyértelműen kilóg a sorból, vagy ha nehezére esik a beilleszkedés. Bár sok aspinak sikerül állást találnia és elvegyülnie az NT-k között, vannak olyan érintettek is, akik egyáltalán nem tudnak a neurotipikusokra optimalizált pozíciókban elhelyezkedni, vagy ha igen, akkor az intellektuális képességeiknek kevésbé megfelelő, rosszul fizetett állásokat tudják csak elnyerni. A fogyatékosok számára szervezett munkáknak pedig, amire egyes érintettek rákényszerülnek, még ennél is kisebb a megbecsülése.

Kép a 2015-ös Pride-ról

Ugyanígy, az autisták között is lehetnek melegek, biszexuálisok, transzneműek, aszexuálisok, aromantikusok. Ha valaki autistaként a melegeket becsmérli, azzal akaratlanul a saját spektrumtársait is megbánthatja. Egy érdekvédőnek pedig a saját szexuális orientációjától függetlenül értük is ugyanúgy ki kell állnia, mint egy cisznemű, heteroszexuális, a szexualitását és a szerelmet átlagos módon megélő autistáért. A kisebbségi helyzetben lévő emberek közötti szolidaritást indokolja az is, hogy mindannyian nehezített pályán mozgunk, és a többségi társadalom korlátozásai ellen szólalunk fel, ami nem lehet hatékony, ha ehelyett inkább más kisebbségeket becsmérlünk. Az esélyegyenlőségért folytatott küzdelem szempontjából nem lehet az a meghatározó, hogy egyéni szempontok alapján kinek a problémái nagyobbak. Szerintem nem is igazán célravezető azt firtatni, hogy melyik kisebbségnek van nagyobb létjogosultsága felszólalni az őket érő diszkriminációk ellen. Ha abból az elvből indulunk ki, hogy minden ember egyenlő, és ez az egyenlőség az élet egy bizonyos területén sérül, akkor szerintem teljesen mindegy, hogy az élet mely területéről van szó, akkor járunk el következetesen, ha az őt érő jogsérelem ellen is felszólalunk, vagy legalábbis nem korlátozzuk a másikat abban, hogy kiálljon magáért. Másrészt pedig mivel a hátrányos helyzet az élet különböző területeit érintheti, és a politikai légkör is változó lehet, nem is mindig lehet összehasonlítani, kinek a problémája nagyobb. (Itt arra gondolok, hogy bizonyos csoportok, akiket a kormánypropaganda szerint éppen aktuálisan gyűlölni kell, valószínűleg nagyobb hangsúlyt kapnak a közbeszédben mindkét oldalról. Az ő problémáikat jelentősen növelheti, hogy emiatt rájuk hárul a figyelem. Természetesen ez a másik oldalról esélyt jelenthet arra is, hogy többen szolidaritást vállaljanak az adott csoporttal.)

Másfelől pedig, ahogy AC is írta, nem lehet elvárni azt, hogy mások támogassák az autistákat, ha az autisták saját magukon kívül nem ismerik el más kisebbségi identitások létjogosultságát.

2017. július 6., csütörtök

Laptopüzlet nőknek


Nemrég megjelent egy vállalkozó, aki nőknek szóló laptopszervizt nyitott. A kezdeményezés jól tükrözi a nőket övező társadalmi sztereotípiákat. A vállalkozó egy interjúban tagadta, hogy ez lenéző lenne a nőkkel szemben, inkább dicsérte a saját kezdeményezését, mondván, hogy a nőket úgysem érdekli az informatika. Mint korábban az informatika iránt is érdeklődő, magát feministának gondoló nőaspi, ehhez azért lenne egy-két szavam.
 
 
 
Nem ez egyébként az első informatikai kezdeményezés, ami a sztereotípiákra épít, és a nőket igyekszik megcélozni. A facebookon például rendre látok olyan hirdetést, amely nők részére kínál laptopokat.

Valószínűleg a női piac megszólításának igénye arra alapul, hogy a számítástechnikai üzletek ügyfélkörét túlnyomó többségben férfiak teszik ki, ezért próbálnak valamilyen módon a nőkre is hatni.

Csakhogy az ehhez hasonló reklámok, kezdeményezések szerintem inkább elrettentik a nőket, akiket sok esetben már kiskoruktól kezdve arra ösztönöznek, hogy válasszanak kevésbé „fiús” elfoglaltságot, mert ez nem nekik való. Ezen kívül az informatikus berkekben tapasztalható szexista légkör sem igazán teszi vonzóvá a nők számára ezt a pályát. Ezt a szexista légkört, és a társadalmi sztereotípiákat erősítik az olyan megjegyzések is, amelyek szerint a nők „ingerküszöbét nem üti meg a gigahertzek világa” (megjegyzem, az informatika nem csak műszaki adatok összesítéséből áll, sőt, a programozás kifejezetten kreatív tevékenységnek számít, ha valaki ráérez). Az a kijelentés, amely szerint a nőket mint csoportot nem érdekli az informatika, és nem is értenek hozzá, valójában magát a csoportot teszi felelőssé egy őket hátrányosan sújtó társadalmi beidegződés miatt (sok nőt ugyanis érdekelné az informatika, ha nem bátortalanítanák el bizonyos tényezők). Egyben a nők mint csoport szellemi képességeit minősíti azzal, ha kijelenti, hogy nem értenek hozzá, hiszen teljesen figyelmen kívül hagyja az egyéni különbségeket és genetikai adottságnak állít be valamit (azt, hogy a nők nem próbálják fejleszteni a műszaki tudásukat), ami igazából társadalmi normák következménye. Ezen az sem sokat segít, hogy próbálja mentegetni magát és közli: ezzel nincs semmi gond, ő emiatt nem nézi le a nőket. Inkább csak ront a helyzeten, azt sugallva ezzel: jó is ez így, maradjanak a nők csak a helyükön, ne avatkozzanak bele a férfiak szórakozásába, inkább elégedjenek meg azzal, hogy jól néz ki a laptopjuk, és hogy neki köszönhetően van valaki, aki elmagyarázza neki, mit (ne) csináljon vele. Bár valóban nem ez a legsúlyosabb nőket érintő kezdeményezés Magyarországon, úgy gondolom, hogy ez egy újabb lépés visszafelé – igaz, szerencsére egyre több a nőket az informatikai pályára bátorító kezdeményezés, és az is örvendetes, hogy egyáltalán elkezdődött egy diskurzus az ehhez hasonló kezdeményezésekről és a sztereotípiákról.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mindez miért is kerül szóba egy Asperger-szindrómáról szóló blogon. Volt alkalmam megtapasztalni, hogy sok aspi (köztük én is) gyakran elfeledkezik arról, hogy a környezetében nem mindenki ért az SI-jéhez, és ezért nem mindig közérthetően beszél róla. Sokszor nem tudjuk felmérni, hogy a másik mennyit tud az adott témáról, azonban előfordulhat olyan helyzet is, amikor az aspi pontosan tudja, hogy a másik nem ismeri mélységében a témát, mégis részleteiben ismerteti azt. Ennek oka gyakran az, hogy az illető így próbálja kompenzálni a szociális esetlenségét. Ez viszont általában nem imponál a hallgatónak, épp ellenkezőleg: úgy érzi, hogy ő ostoba az adott témához, és nem szívesen folytatja a beszélgetést, mert úgy érzi, hogy a másik fölényesen az arcába tolja a tudatlanságát. Éppen úgy, mint egy adott esetben nőnemű ügyfél egy számítógép szaküzletben.

Persze ilyenkor az önreflektív aspikban óhatatlanul felmerül a gondolat, hogy mit tegyenek annak érdekében, hogy a hallgatóik megértsék azt, amit mondanak. Majd ha valaki ilyen problémával fordul hozzám, javasolni fogom, hogy nyisson egy beszélgetősarkot célzottan neurotipikusok (és a témát nem ismerő aspik) számára, és oda olyan embereket vegyen fel, akik csak felszínesen tudnak beszélni az általa perszeverált témáról.

2017. május 12., péntek

Intézeti bántalmazás


Az utóbbi időben két olyan esetre derült fény, amelyben az intézetekben dolgozók egyértelműen visszaéltek a hatalmukkal, és bántalmazták a rájuk bízott személyeket. Ezekről szeretnék írni ebben a posztban. Bár elsőre úgy tűnhet, hogy a két esetben csak az intézeti bántalmazás a közös, más oka is van annak, hogy a két hírről egy posztban írok.

Az egyik hír Magyarországról szól: nemrég a Kettős Mérce közzétette egy civil szervezet jelentését a gödi lakóotthonról, ahol embertelen körülmények között tartják az ott élő fogyatékosokat (ezek között szerepelt az alultápláltság, az ellátatlan sebek, vizelet a falakon, de az elhanyagoltságon kívül szerepeltek még a fizikai bántalmazás különböző formái, pl. az ágyhoz kötözés, rácsos ágyak is). A cikkben írtak még egy elhunyt gondozottról is. Miután elolvastam a cikket, felmerült bennem a kérdés: vajon ő miért halt meg? Jól gondolom, hogy ezek miatt a körülmények miatt? Ha igen, vajon hány ilyen eset lehet még, vajon még hányan halhattak bele ebbe a bánásmódba, nem csak ott, hanem más lakóotthonokban?! Belegondolni is szörnyű.
Forrás: hvg.hu
 A másik eset Horvátországban történt. Egy 16 éves leszbikus lányt a szülei egy pszichiátriai intézetbe küldtek, annak reményében, hogy ettől majd később a lány heteroszexuálissá válik. Mivel szégyellték elmondani a lányuk homoszexualitását, azt hazudták, hogy a lány drogos – az intézet igazgatója pedig, aki kezelte, addig vallatta, míg végül azt hazudta, hogy drogos. A 20. századi diktatúrákat előidéző vallatáson kívül az ágyhoz kötözték, és ennek hatására az adott esetben közveszélyes szobatársainak is ki volt szolgáltatva. Csak akkor engedték ki, mikor a lány azt hazudta, hogy tetszik neki egy fiú, a szüleinek viszont elmondta később, hogy ez egyáltalán nem változtatott a szexuális orientációján. A szülők visszaküldték, ahol folytatódott a lány tortúrája, aki egy kórházi felülvizsgálatnak köszönhetően jutott ki az intézetből. Figyelemre méltó, hogy ezután a volt igazgatót ezek után első fokon csupán 10 hónapra ítélték el, ami borzasztó kevésnek tűnik, ez kevesebb idő, mint az az öt év, ameddig ezt a lányt „kezelte”.
Forrás: Jutarnji List
Természetesen erre lehetne azt mondani, hogy mind a kettő egyedi eset, és különben is, a második eset nem Magyarországon történt. Mind a két történet jól példázza viszont, hogy a lakóotthonok, pszichiátriai intézetek kitűnő táptalajt biztosítanak a bántalmazásnak és a fentiekhez hasonló visszaéléseknek. A fogyatékos/mentális problémákkal küszködő gondozottak többszörösen kiszolgáltatott helyzetben vannak: eleve egy kiszolgáltatott helyzetben lévő társadalmi csoporthoz tartoznak, másfelől pedig közvetlenül az ápolóiknak is ki vannak szolgáltatva. Ilyen helyzetben könnyen lehet, hogy rosszabb helyzetbe kerülnek, ha szóvá teszik a körülményeket, másrészt pedig sokan közülük nem tudnak kiállni saját magukért, vagy pedig ha ezt megpróbálják, az állapotukra hivatkozva nem hisznek nekik. (Konkrétan arra gondolok, hogy a szóbeli bántalmazás gyakori eleme a másik ítélőképességének megkérdőjelezése vagy tévesként való beállítása, és a mentálisan sérült vagy annak vélt személyek esetében ilyenkor könnyű a személy mentális állapotára hivatkozni.) Érdemes azt is figyelembe venni, hogy Magyarországon köztudottan kevés az orvos és a megfelelő szakképzettségű ápoló, így az ideálisnál több gondozottra kell odafigyelnie. (Aki volt már kórházban, szerintem tudja, miről beszélek. De elég elmenni egy háziorvosi rendelésre is ahhoz, hogy ezzel szembesüljön az ember.) Az elhanyagolás ilyen körülmények között szinte magától értetődik. Ezzel természetesen nem felmenteni szeretném a gödi TOPház ápolóit, viszont ez egy újabb olyan körülmény, ami miatt úgy gondolom, hogy a lakóotthonokat szerencsésebb lenne megszüntetni.

Ráadásul mind a két eset olyan társadalmi csoportról szól, akiket a társadalom nem tekint egyenrangúnak, így a bántalmazásuk is szélesebb körben elfogadott. Bár a fogyatékosokat egyre cikibbnek számít nyíltan lenézni, sokan, köztük a velük foglalkozó szakemberek is egyfajta jóindulatú leereszkedéssel közelítenek feléjük, ami tetten érhető az autizmusról szóló beszédmódban is. Sokan viszont továbbra is nyíltan elzárkóznak a fogyatékosok elől: a Kettős Mérce cikkében is írnak arról, hogyan tiltakoztak egyes helyeken az ellen, hogy oda költöztessék őket. Ezt a szemléletet az ápolók is magukévá teszik, ráadásul sokan az orvosok és az ápolók szaktudásával indokolják a gondozottak bántalmazását (lásd pl. annak a szülőnek a vallomását, aki szerint teljesen érthető az, hogy a gyereke kezeit lekötözték). Az ő tekintélyük tehát többet nyom a latban, mint a fogyatékosok személyi szabadságáról, méltóságáról szóló érvek, még akkor is, ha ez a szaktudás elavult. A szülő a gyerek önveszélyességével indokolta a lépést, holott biztos vagyok abban, hogy ennél hatásosabb és humánusabb módszerek is léteznek az önsértő magatartás megakadályozására. (Csak éppen lekötözni könnyebb, mert addig sem kell vele foglalkozni.) Természetesen ha már a hozzátartozóknál tartunk, érdemes azért megemlíteni azt is, hogy ők ugyanúgy ki vannak szolgáltatva az intézménynek: ha felemelik a szavukat a bánásmód ellen, azzal a gondozottat sodorhatják veszélybe. Bizonyára olyanok is voltak köztük, akiknek nem volt más választásuk, és hiába szerette volna, nem tudta megoldani a fogyatékos rokona elhelyezését (pl. mert annyira szegény a családjuk). Bár nyíltan vagy hallgatólagosan asszisztáltak a fennálló állapotokhoz, mégsem gondolom, hogy kimondottan az ő felelősségük kérdését kellene firtatni ebben az ügyben.

A másik esetben egy leszbikus lányt bántalmaztak, amihez a szülők nemcsak hallgatólagosan, hanem tevőlegesen is hozzájárultak, a lány akarata ellenére is visszaküldték az intézetbe. A melegeket a társadalom a fogyatékosokhoz hasonlóan nem tekintik egyenrangúnak. Sokan úgy próbálják meg invalidálni a homoszexualitás létjogosultságát, hogy mentális betegségként, külső hatások eredményeként állítják be azt, hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki azt hiszi, hogy az autista személyek mögött igazából egy neurotipikus rejtőzik. Különösen visszataszítónak tartom, hogy a szülőknek fontosabb volt az, hogy egy heteroszexuális lányuk legyen, mint a lányuk testi-lelki épsége (igazából még csodálom is Ana Dragičevićet, hogy ezek után szóba állt az anyjával). A patriarchális modell szerint a nők értékét az adja, ha egy férfi van mellettük, ami szerintem szintén közrejátszhat abban, hogy ennyire elutasítóan viszonyultak a lányuk leszbikusságához. A társadalmi normák, elvárások, a nő családban elfoglalt vélt szerepe tehát szerintük fontosabb volt, mint maga a lányuk mentális egészsége, boldogsága. Még mielőtt valaki elkezdene balkánozni, ne higyje senki azt, hogy ilyen csak Horvátországban vagy Magyarországtól délre van. Itt is bőven találni olyan szülőket, akik nem tudják elfogadni a gyerekük homoszexualitását, és még ha nem is űzik el őt otthonról, semmi nem lesz ugyanolyan, mint a coming out előtt.

Az is közös mind a két esetben, hogy leváltották az intézetek vezetőit. Bár van, amikor ez valóban megoldást jelent, már egy ezekhez hasonló eset is azt jelzi, hogy rendszerszintű problémáról van szó. Nemcsak a vezetők és az ápolók felelősek a kialakult helyzetért, bár az ő felelősségük tagadhatatlan. Elvileg a gödi intézetet szigorúan ellenőrizték, a hatóságok tehát vagy nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, esetleg jól megfizették őket azért, hogy ne vegyék észre, mi történik az intézet falai között. Az is figyelemre méltó, hogy a nyilvánosság elől eltitkolták ezeket az állapotokat, Szél Bernadett és ez a civil szervezet sem léphetett csak úgy be az épületbe. Érdekes az is, hogy a hasonló mulasztásokra fényt derítő civil szervezetek ellen küzd a kormány, ahelyett, hogy inkább segítené a munkájukat (persze nyilván nem áll érdekükben az, hogy valaki valós képet mutasson az országról, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy az ország „jobban teljesít”). A gödi eset tehát a törvényi szabályozás és maga az intézményrendszer hiányosságaira is ráirányítja a figyelmet. (A döntéshozók pedig ahelyett, hogy valami konstruktívat tennének, inkább a közvetlen vezetőre mutogatnak, és még ők kezdenek el a bent élők személyiségi jogairól magyarázni. Szerintem a személyiségi jogokat jobban sérti az, amit az intézetben műveltek ezekkel az emberekkel, mint egy-egy fotó, amin ráadásul kitakarták a gondozottak arcát. Na mindegy.) Számomra a két eset azt is jól mutatja, hogy a bentlakásos intézetek könnyen válhatnak a visszaélések színterévé. A fogyatékosok lakóotthonba helyezésénél szerencsésebb megoldásnak tartanám, ha a társadalom inkább integrálni próbálná őket. Az intézetek ugyanis fizikailag is szegregálják őket, holott ha a társadalom jobban alkalmazkodna a fogyatékosok igényeihez, akkor ők is be tudnának illeszkedni. Ehhez persze nemcsak a környezet átalakítására, hanem szemléletváltásra is szükség van.

2017. április 8., szombat

Mi a gond az Esőemberrel?


Először úgy gondoltam, egyben írok az autistákról szóló filmekről, sorozatokról. Amikor elkezdtem írni a kritikákat, akkor döbbentem rá, hogy az Esőemberrel érdemesebb lenne inkább külön foglalkozni, hiszen ez a legismertebb alkotás ebben a témában. Az autizmus fogalma Magyarországon szinte egybeolvadt az Esőemberrel, sok autistákkal foglalkozó szervezet szintén „esőembereknek” nevezi az autistákat. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk ezzel a filmmel, hiszen joggal merülhet fel sokakban a kérdés: mi a gond az Esőemberrel? Miért nem szeretik az autisták (vagy legalábbis egy részük), ha „esőemberekként” kezelik őket? Az általam írt kritika spoilert is tartalmaz, úgyhogy ha valaki még esetleg nem látta volna ezt a filmet, de tervezi, hogy megnézi, és elolvasná az általam leírtakat is, érdemes lehet később visszatérnie rá, mivel a kritikához szükségesnek érzem nagy vonalaiban ismertetni magát a filmet is.


A film 1988-ban készült, az egyik főszereplője egy fiatal férfi (Charlie Babbitt), ő jelenik meg az első jelenetben. Charlie nemrég veszítette el az édesapját, akivel nem jöttek ki jól. A filmből úgy látszik, hogy csak a pénz és az autók érdeklik, az apjával való kapcsolata is az autó miatt romlik meg. Az örökség kapcsán derül ki, hogy van egy autista bátyja (Raymond Babbitt) is, aki intézetben él, elviekben ő kapta az örökség nagy részét is. Annak ellenére, hogy az intézet igazgatója felhívja a figyelmét arra, hogy Raymond számára fontos az állandóság, Charlie az örökség reményében elviszi magával. A barátnője, akivel nem túl harmonikus a kapcsolata, próbálja jelezni, hogy ezt nem érzi korrektnek vele szemben, de Charlie hajthatatlan.

Az egy hét alatt, amit együtt töltenek, Charlie jobban megismeri Raymondot, és a film Raymond karakterén keresztül kísérli meg bemutatni az autizmust. Hangsúlyozzák Raymond repetitív viselkedését (gyakran ismételgetett mondatok, mint pl. „Ki az első, ki? Ki kezd?”), ragaszkodását a napi megszokott rutinhoz („Tíz perc múlva Perpatvar”, „Este 11-kor lámpaoltás”). Ezeknek a kiemelt szerepe nyilvánul meg abban is, hogy Raymond nem hajlandó más alsóneműt hordani, csak a Keymarkból valót, amit az intézetben megszokott – ha más alsóneműt kell hordania, akkor inkább nem is vesz alsónadrágot. A szenzoros érzékenységet hivatott bemutatni, hogy Raymond a testi közeledést elutasítja (pl. mikor Charlie meg akarja ölelni), vagy az a jelenet, amiben Raymond a füstjelző sziréna hangjától szenved. Charlie nem érti Raymond viselkedését, kezdetben nagyon lekezelően bánik vele, idegesíti, utána viszont már jobban figyelembe veszi Raymond igényeit. Ebben valószínűleg szerepet játszik a régi emlékeken kívül az is, hogy Raymondnak olyan tulajdonságai is vannak, amiket ő maga is ki tud használni.


A film során ugyanis fény derül Raymond különleges képességeire (fejben számolás, fogpiszkálók megszámolása, fotografikus memória), amit kezdetben Charlie szintén lebecsül, majd miután járnak egy idegorvosnál, rájön, pontosan hogyan tudná Raymondot a hasznára fordítani, ekkor megy el vele Las Vegasba. Itt érdemes megjegyezni, hogy Raymond különleges képességei inkább a Savant-szindróma jellegzetességei (Raymond alakjának ihletője is Kim Peek, egy Savant-szindrómás személy volt). Természetesen a Savant-szindróma társulhat az autizmushoz, de az közel sem mondható általánosnak, hogy minden autista különleges képességekkel rendelkezik. Mint sok más autista esetében, Raymondnál is kitüntetett szerepe van a speciális érdeklődési területeknek, ennek pedig az ő esetében leginkább a tévé és a közlekedés mondható. Látni példákat a szó szerint értésre is (pl. mikor megáll a zebrán).


A filmben megjelenő autizmus-kép tehát megfelel az 1988-ban uralkodó felfogásnak, azóta viszont az autizmusról alkotott felfogás jelentősen változott. Gyakorlatilag ez a kép megfelel a társadalomban uralkodó sztereotípiáknak is, hiszen sokan gondolják, hogy az autisták különleges képességekkel rendelkeznek, és hogy az autistákat a műszaki témák vagy a közlekedés foglalkoztatja.

Bár a film egyik célja szemmel láthatóan az autizmus ismertetése, érdemes azt is megfigyelni, hogy a témaválasztás és a szereplők jellemének kiválasztása mögött jóval több is van, mint egy jelenség vagy a szereplők viszonyrendszerének bemutatása. Számomra úgy tűnik, hogy Charlie testesíti meg a kor átlagemberét, aki a pénz megszerzése érdekében átgázol más embereken. Raymond ellenpólusként jelenik meg, bár a film őt is úgy mutatja be, hogy elsődlegesen inkább a saját rutinjaira, rituáléira, SI-jeire figyel, nem pedig más emberekre. A pénz jelentőségével, értékével sincs tisztában. Charlie-t épp ez bosszantja, hiszen nem érti, mi szüksége lenne Raymondnak a pénzre (persze valószínűleg ő is felismeri, hogy a Wallbrook igen borsos árat kér Raymond ellátásáért, és ezért is rabolja el őt). Charlie egy, a külvilágtól függő szereplő, míg Raymond a saját, kezdetben kívülről kialakított, de később magáévá tett, belső szabályai betartása mellett érzi magát biztonságban. Ez a szembeállítás és Charlie jellemének változása számomra azt közvetíti, hogy a múló anyagi érdekek helyett érdemes lenne az állandó, örökérvényű dolgokra figyelni. Ez Raymond rutinjain, rituáléin vagy az édesapjuk rózsáin kívül jelentheti az emberi kapcsolatokat és akár a szellemi értékeket is. Míg Charlie kihasználja Raymond adottságait, ő nincs is tudatában az adottságai értékével. Bár közvetlenül ez nem jelenik meg a filmben, ez akár azt is közvetítheti, hogy sok neurotipikussal ellentétben az autisták általában nem a speciális érdeklődési területük piaci értékét nézik, hanem önmagáért érdekli őket a téma. Az autizmus tehát a filmben más funkcióval is bír, az autizmus bemutatásával mutat tükröt a neurotipikusok társadalmára. Így nézve a kor betegségközpontú felfogása mellett megjelenik egy idealizáló autizmus-kép is a filmben.

Összességében tehát érdemes kritikával kezelni a filmen látottakat, és szem előtt tartani, hogy a film 29 évvel ezelőtt készült, az akkori tudományos álláspontot figyelembe véve. Az Esőember ráadásul nem egy dokumentumfilm. Egy dokumentumfilm sem mindig az objektív valóságot mutatja be (ez amúgy is lehetetlen), és annak elkészítését is vezérelhetik más motivációk. Ez még inkább igaz egy művészfilmre. Az Esőember ugyan az akkori tudományos kutatások eredményeit vette alapul, de az autizmuson keresztül véleményem szerint a neurotipikusokról fogalmaz meg véleményt. A társadalomban uralkodó autizmus-képet ennek ellenére a mai napig jelentősen meghatározza ez a film, sokan úgy gondolják, hogy minden autista olyan, mint Raymond (nem tagadom, egyes vonásaiban magamra ismerek, de mint minden sztereotipizálást, ezt is rendkívül károsnak találom).

A film a hátrányként felfogható tulajdonságok mellett bemutatja a különleges képességeket. Végleteket látunk – Raymond nagyon mereven ragaszkodik bizonyos dolgokhoz, nem képes ellátni magát, de közben különleges képességekkel rendelkezik. Ez a két véglet szintén a mai napig uralja a társadalom autizmusról alkotott felfogását. Az autistákkal való bánásmódot is láthatjuk a filmen, ami viszont már pontosabb: a neurotipikus testvér kezdetben lekezelően, lekicsinylően bánik vele, de a film végén Charlie már kiáll a testvéréért, amikor megkéri a többi jelenlévőt, hogy ne faggassák, mert bár lényegre törőek a kérdéseik, megalázó helyzetbe hozzák. Susan, Charlie barátnője kezdetben sokkal jobban odafigyel rá, mint Charlie, és jobban látja, hogy egyes helyzeteket Raymond nem ért. Nem tartja korrektnek azt sem, hogy az örökség érdekében Charlie kiszakítja abból a közegből Raymondot, amiben biztonságban érzi magát. Ugyanakkor Susan sem kezeli őt egyenlőként, kíváncsiságból megcsókolja őt, amibe Raymond nem adta világos beleegyezését. Mintha egy állatkerti állat lenne, akinek zoo csemege helyett zsömlét adnak a gyerekek, hogy lássák, miként reagál rá. Az alacsonyabbrendűként kezelés nyilvánul meg abban is, hogy míg Raymondot egyszerűen csak Raymondnak nevezik a film végén, addig Charlie-t a teljes nevén szólítják.


Egy film nagyon fontos eszköz lehet egy társadalmi csoport megismertetésére, vagy az esélyegyenlőségi törekvések előrelendítésére. Az Esőember lehet az egyik legjobb példa arra, hogy egy nagy hatású film milyen jelentős mértékben képes befolyásolni a szélesebb közönség egy adott csoportról alkotott képét. Bár sok érintett gyűlöli ezt a filmet, én a magam részéről nem gyűlölöm. Inkább úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha több hasonlóan hatásos film készülne, ami árnyalni tudná az autizmusról alkotott felfogást (persze tudom, hogy készültek a témában más filmek is, de ezek egy jó része is a sztereotípiákat erősíti meg). Engem inkább az zavar, amikor egyesek erre a filmre hivatkozva azt hiszik, hogy mindent tudnak az autizmusról, és emiatt feljogosítva érzik magukat, hogy kioktassák az érintetteket vagy a szüleiket, hogy milyen is egy autista. Fontos lenne megérteni, hogy az Esőember nem egy dokumentumfilm (az én értelmezésem szerint még csak nem is az autizmus a legfontosabb tényező benne), és nem minden autista olyan, mint Raymond. Érthető persze, ha valaki, aki sosem találkozott érintettekkel, azt gondolja, hogy minden autista olyan, mint Raymond. Ez egy elég elterjedt sztereotípia, azt pedig nem lehet mindenkitől elvárni, hogy utánanézzen a témának (éppen ezért tartom károsnak, hogy egyes autizmussal foglalkozó szervezetek inkább tovább erősítik ezt a sztereotípiát, ahelyett, hogy árnyalnák az autizmusról alkotott képet). De az már választás kérdése, hogy amikor valaki személyesen találkozik autistákkal, hogyan viselkedik velük vagy a szüleikkel.

2017. április 2., vasárnap

Az Igazi Autista


Nehéz eldönteni, ki számíthat aspergeresnek, gyakran a több végigolvasott könyv, tudományos folyóirat, önéletrajz sem tud teljes bizonyossággal választ adni arra a kérdésre, hogy valaki aspinak tekintheti-e magát. Még jó, hogy a világon vannak neurotipikusok, akik nemcsak az illető teljes életútjára, minden apró gondolatára rálátnak, hanem azt is ránézésre, a felületes ismereteik alapján meg tudják mondani, kit tekinthetünk autistának. Aki ebből a halmazból kilóg, az nem lehet aspi, és a problémái sem lehetnek valósak, biztos csak kifogásként használja őket.



Lássuk tehát, milyen egy igazi autista:

1. Szigorúan férfi. Ha egy nő autistának tartja magát, az gyanús, mert nők köztudottan nem lehetnek autisták.

2. Ápolatlan külsejű. Ez fontos kritérium, a szépségápolás, egészséges életmód, stb. nem képezheti speciális érdeklődés tárgyát, ráadásul ezek a témák nyilvánvalóan csak a nőket érdekelhetik (lásd 1. pont). A beteg (mert az is megkérdőjelezhetetlen igazság, hogy az autizmus betegség) ruhatárában jellemzően évek óta lestrapált ruhadarabok vannak, haja zsíros, arca, fogai arról árulkodnak, hogy napok óta nem tisztálkodott.

3. A speciális érdeklődése tárgyát kizárólag műszaki vagy természettudományos témák képezik. Olyan nincs, hogy egy autistát humán témák vagy más emberek érdekeljenek.

4. A speciális érdeklődési területe minden egyes részletét ismeri. Ha nem, akkor az nem is a speciális érdeklődési területe, vagy igazából nem is autista.

5. A speciális érdeklődési területe egész életében állandó, sosem változik.

6. Csak a speciális érdeklődési területéről lehet vele beszélgetni. Ha más témáról is értelmesen lehet vele beszélgetni, nem is autista, vagy nem is olyan fontos neki a téma. Véletlenül sem lehetséges az, hogy egy adott téma a korábbi speciális érdeklődési területe volt, vagy hogy a korábbi tapasztalatai alapján inkább elkerüli a speciális érdeklődési területe említését.

7. Sosem beszél saját magáról, sosem oszt meg kéretlenül sok információt saját magáról.

8. Nincs igénye társaságra. Egy extrovertált ember nem lehet autista. Az nem lehetséges, hogy egy nagyobb társaságigényű embernek ne legyenek jók a szociális képességei.

9. Nem helyezkedhet el kommunikációs területen.

10. Képtelen fenntartani egy párkapcsolatot, és amúgy sincs igénye rá. Ha egy autistának tönkremegy a párkapcsolata, az csakis azért van, mert autista, és sérült a kimeneti egysége, így természetesen a két fél közötti kommunikáció elégtelenségéért is kizárólag ő a felelős. Ha nem érdekli a párja, és nem kezeli őt egyenrangúként, az nyilván azért van, mert az autisták érzéketlenek, és amúgy sem érdeklik az emberek (lásd 3. pont). Arról nem lehet szó, hogy sok neurotipikus férfihez hasonlóan nem veszi emberszámba a nőket (az azonos nemű kapcsolatokra vonatkozóan sajnos még nem rendelkezem információval), vagy egyszerűen nem szerelmes a másikba.

11. Nem tud és nincs sem igénye, sem lehetősége szexelni (lásd 10. pont).


12. A neurotipikusokkal való vitájában mindig elismeri, hogy a neurotipikusnak van igaza. Ha például valaki bántó megjegyzéseket tesz, és utólag kiderül, hogy csak „tréfa” volt, elismeri, hogy autistaként nincs humorérzéke. A neurotipikusoknak nem lehetnek rossz vagy bántó viccei, egy autista pedig nem ítélheti meg helyesen, hogy valamit eredetileg viccnek szántak-e vagy sem.

13. Mindig pontos és precíz, olyan nincs, hogy egy autista összecsapjon valamit. Ez akkor is igaz, ha nem érdekli az, amivel éppen foglalkoznia kell.

14. Az autisták sosem hazudnak és sosem játszmáznak. Ha olyasvalakivel találkozol, aki autistának tartja magát, de nem tartja be a szavát, angolnázik, hazudik, stb. akkor nem autistával találkoztál. Egy autista nem képes felismerni, hogy bizonyos esetekben többre mehet azzal, ha felismeri és alkalmazza ezeket a kommunikációs eszközöket.

15. Az összes tünet egyszerre jellemző rá. Szenzorosan minden területen érzékeny, minden emberrel és társasággal ugyanolyan viszonyt tud kialakítani, mindig van és mindig ugyanaz speciális érdeklődési területe, és mindenkivel csak erről tud beszélni. Ha ezek nem teljesülnek, nem lehet autista.

2017. március 26., vasárnap

Valóban gyűlölik az autisták az NT-ket?


Sok neurotipikus úgy gondolja, hogy amikor az autistákat érő hátrányokról írunk, akkor a neurotipikusokat szidjuk. Ez a nézőpont nemcsak a neurodiverzitásról szóló diskurzusban van jelen, hanem bármilyen alulprivilegizált csoport érdekvédő mozgalmánál megfigyelhető. A privilegizált csoport ilyenkor azzal vádolja a saját magáért kiálló, hátrányos helyzetben lévő csoportot, hogy gyűlöletet szít a többségi csoport ellen, vagy őket teszik felelőssé minden egyes problémáikért. Érdemes megfigyelni, hogy sokan úgy gondolják, hogy a feministák gyűlölik a férfiakat, vagy kizárólag olyan személyek vallják magukénak a céljaikat, akik valamilyen okból kiábrándultak a férfiakból. Ez természetesen sokak számára taszítóvá teszi ezeket a mozgalmakat, és megkezdődik az alulprivilegizált csoport felosztása „jókra” és „rosszakra” – „jónak” minősülnek azok, akik támogatják az épp aktuális rendszer fenntartását, vagy az adott kereteken belül próbálnak meg szélesebb mozgásteret kivívni magukna, „rosszaknak” pedig, akik újragondolnák magukat a kereteket is. A feminizmusnál maradva, sok férfival lehet találkozni, aki elutasítja és cikinek tartja a nők fizikai bántalmazását vagy a nemi erőszakot, de nem érti, mi a probléma a nők eltárgyiasításával, a pornóval, vagy a berögzült nemi szerepekkel. Sokan tehát a progresszíven gondolkodó emberek közül is inkább azokon a területeken támogatják az alulprivilegizált csoportok egyenjogúsági törekvéseit, amelyek nem veszélyeztetik az ő vélt vagy valós érdekeit.


Gyakori az is, hogy a többségi csoporthoz tartozó emberek személyes támadásként élik meg, amikor az alulprivilegizált csoport tagjai az őket érő hátrányokról beszélnek:

„Az neurotipikus emberek vajon tényleg lépten-nyomon kizárják az autistákat az életükből? Mindig bántják őket? CSAK és kizárólag? Egy neurotipikus embernek is vannak problémái (itt a mentális betegségekre gondolok), ha ezt figyelembe vesszük, ők (is) kirekesztettek. Nem látok tőlük, és olvasok róluk ennyi "kampányt". Megjegyezném még, hogy egy autista ember igen csúnya módon meg tud bántani egy neurotipikus embert! Erről nem találok sűrűn cikket. (Biztos nem letéző dolog..)”

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezekben a bejegyzésekben én személy szerint nem az egyes embereket hibáztatom. Tisztában vagyok azzal, és értékelem, amikor egy neurotipikus belátja, hogy vannak olyan területek, ahol az autistákat hátrányok érik. AC is írt arról az esetről, amikoregy kávézóban debileknek neveztek minket, és miután kárpótlásul felajánlották, hogy megihatunk náluk egy csésze forró italt, éltünk a lehetőséggel. A magam részéről most is nagyra becsülöm a kávézó vezetőségét ezért a gesztusért, és azóta is szívesen látogatok el oda. Több olyan neurotipikus szülővel is találkoztam, akik egyenlő partnerként kezelik a felnőtt érintetteket, még ha korábban másként is gondolkodtak. Szó sincs tehát arról, hogy úgy gondolnánk, hogy a neurotipikus emberek mindegyike előítéletekkel viszonyulna az autistákhoz.

Semota is írt korábban arról, hogy amikor a neurotipikus szülők egyes nem túl szerencsés megnyilvánulásairól írunk, akkor nem az egyes szülőket hibáztatjuk, és nem őket akarjuk megszégyeníteni azzal, hogy nyilvánosan leírjuk, mi a probléma az álláspontjukkal. Ilyenkor rendszerben gondolkodunk, és olyan viselkedésformákról, álláspontokról írunk, amik gátolják az autisták egyenrangúként kezelését. Éppúgy, ahogy az extrovertált aspikról szóló bejegyzésem sem kimondottan rólam szól, hanem olyan viselkedésformákról, amit saját magamon kívül több aspinál is megfigyeltem már.

Azt is látom, hogy sok szülő jót akar az autista gyerekének, viszont pont ezért azt kívánja, hogy bár ne lenne autista – ami így egy paradox helyzetet teremt, hiszen ez akaratlanul is azt közvetíti, hogy a gyerek személyiségének egy részét megváltoztatná. Természetesen tudom, hogy a gyereket érő hátrányok mellett az autista gyereket nevelő szülők nem kapnak semmilyen támogatást, gyakran magukra maradnak, nem tudják, hova írassák be a gyereküket, stb. Tudom azt is, hogy sok párkapcsolat megy tönkre részben a nehézségek, részben pedig az autizmus kudarcként való felfogása miatt. Az eltérő képességprofil is nehézségeket okozhat a gyerek felnevelése során, hiszen sokkal nehezebben tudja a szülő és a gyerek megérteni egymást. Azt is látom, hogy a patriarchális szerepelvárások miatt ilyenkor jellemzően az édesanyára hárul a gyereknevelés – aki a sztereotípiákkal ellentétben nem tudja ösztönösen, hogyan kell felnevelni egy gyereket (akár autista, akár neurotipikus nőről van szó). Tisztában vagyok tehát azzal, hogy egy neurotipikus édesanya mennyi nehézséggel néz szembe, és érthető, ha ilyenkor elege lesz az egészből, az anyagi nehézségektől kezdve a többi szülő kérdő tekintetén át az érdekvédő autistákig, akiket azért olvas, hogy jobban megérthesse a saját gyerekét. Úgy látom, hogy sokan közülük úgy fogják fel az általunk leírtakat, hogy a szülők hibásak, amiért nem tökéletes állapotként fogják fel az autizmust.


Én a magam részéről nem gondolom, hogy a szülőknek mindig elégedettnek kellene lenniük, vagy tökéletesnek kellene gondolniuk az autizmust. Tisztában vagyok azzal, hogy két autista sem mindig érti meg egymást olyan könnyen, és ahogy egy autistának is nehézséget okoz az NT-k megértése, úgy egy NT szülőnek sem mindig könnyű megértenie az autista gyerekét (és egy autista szülőnek sem mindig könnyű a saját autista gyerekét nevelni). Másrészt az autisták tökéletesként, felsőbbrendűként való beállítása, ahogy arra Semota is rámutatott korábban, éppúgy elembertelenítő, mintha valaki alacsonyabbrendűként kezeli őket.

Ami a hozzászólás további részét illeti, én a magam részéről azért nem írok a mentális problémákkal rendelkező NT-kről vagy más neurodivergens emberekről, mert visszás lenne, ha én akarnám felmérni, hogy őket milyen hátrányok érik a hétköznapokban. Az ő döntésük, hogy szeretnék-e megosztani a tapasztalataikat – ha nem, annak is meg lehet az oka.

Mindenesetre az, hogy ők kevésbé hallatják a hangukat, még nem jelenti azt, hogy az autistáknak hallgatniuk kell a saját problémáikról. Azt is visszásnak tartom, hogy a komment szerzője akarja megszabni, hogy pontosan mennyit beszélhetünk és milyen problémákról. Nem gondolom, hogy egy ismeretlen kommentelőnek kell megszabnia, hogy pontosan milyen problémák érdemelnek említést, és mik számítanak „túlzásnak”, ezt az érintettek maguk is meg tudják ítélni.

Azzal egyetértek, hogy előfordul, hogy egy autista bánt meg egy neurotipikust, sok esetben azért, mert nem ismer bizonyos íratlan szociális szabályokat (ilyen esetben a megszégyenítés helyett szerencsésebb kulturált hangnemben megmagyarázni az illetőnek, hogy miért volt bántó az, amit mondott). Természetesen az érdekvédelem során is előfordulhat, hogy egy-egy megnyilvánulás a visszájára sül el, és vannak olyan emberek is, akik félreértik az alapvetően esélyegyenlőségre irányuló törekvéseket, és saját magukat felsőbbrendűnek gondolják.


Az egyik legjelentősebb autista érdekvédő, Jim Sinclair 1993-as, az autisták gyászolásáról szóló beszédét is joggal érezhették sokan bántónak. A szülők gyászfolyamata helyett talán szerencsésebb lett volna a társadalomban élő sztereotípiák káros voltára felhívni a figyelmet, hiszen az autista gyerekek „gyászolásáért” is jórészt a sztereotípiák és az autisták hátrányos helyzete a felelős. Erről AC is írt korábban – így nem gondolom, hogy ez a téma teljesen figyelmen kívül lenne hagyva az autisták által vezetett érdekvédelmi blogokon. Azt is szóvá szoktuk tenni, amikor autisták tesznek általánosító megjegyzéseket a neurotipikusokra, vagy amikor felsőbbrendűként igyekeznek beállítani saját magukat.



Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy minőségi eltérés van aközött, hogy egy autista megbánt egy neurotipikust, és aközött, hogy az autistákat rendszerszintű hátrányok érik nemcsak az intézményrendszer terén. Az eltérő képességprofiljuk miatt jellemzően ők az iskolai és munkahelyi bántalmazók célpontjai, és elég sokan kihasználják őket. Naponta hallani, ahogy emberek rémüldöznek attól, hogy a gyerekük autista lesz az oltásoktól, és hogy már a terhesség idején ki kellene szűrni az autizmust. Sok érintett az őt ért hátrányokat azzal próbálja kompenzálni, hogy saját magát felsőbbrendűként állítja be – ami természetesen ugyanúgy nem helyénvaló, mint amikor NT-k állítják be magukat felsőbbrendűnek. Ugyanakkor fontos különbség, hogy az autisták csak elvétve állítják be felsőbbrendűként magukat, és ez a hozzáállás amiatt alakul ki, mert a társadalom többsége alacsonyabbrendűnek tartja a normától valamilyen módon eltérő embereket. Alacsonyabbrendűnek persze nem csak az autistákat szokták tekinteni – ide tartoznak más alulprivilegizált csoportok tagjai, és ide sorolhatjuk a kommentelő által említett mentális problémákkal küzdő neurotipikusokat is.


2017. március 20., hétfő

Extrovertált aspik

Az egyik legnagyobb félreértés az autistákkal kapcsolatban, hogy introvertáltak (= zárkózottak, kevésbé igénylik más emberek társaságát), holott az ember képességprofilja önmagában nem sokat árul el a társaságigényéről. Egy NT is lehet introvertált, és egy aspi is lehet extrovertált. Sok autista szenzoros okokból és a szociális szorongás miatt valóban kerüli más emberek társaságát, de ez nem jelenti azt, hogy automatikusan introvertáltak lennének. Sőt, van, akinek kifejezetten nagy a társaságigénye, de a szociális kudarcok miatt feszélyezve érzi magát társaságban. Ebben a posztban az extrovertált aspikról szeretnék írni, és arról, hogy miért káros az autista = introvertált sztereotípia. Természetesen mivel a képességprofil az ember személyiségére is kihatással van, ezért véleményem szerint máshogy viselkedik egy extrovertált aspi és egy extrovertált NT. Nem végeztem erre vonatkozóan behatóbb kutatásokat, inkább a személyes élményeim és a más aspikkal való találkozásaim alapján írok. Bár nem egyértelmű számomra, hogy extrovertált vagy introvertált vagyok, saját magamat is inkább az extrovertált aspik közé sorolom, mert a lentebbiek egy része rám is illik, és harsányabb vagyok, mint sok más aspi.



Megfigyelésem szerint az extrovertált aspik az extrovertált NT-khez hasonlóan szeretnek sokat beszélni, egy aspikból álló társaságnak általában ők a hangadói, az NT társaságokban viszont ugyanúgy nehezen boldogulnak. Vannak köztük, akik később azért tűnnek visszahúzódónak, mert korábban szankciók érték őket azért, amiért nem az NT szabályoknak megfelelő módon barátkoztak, kezdeményeztek. Vannak viszont olyan aspik is (közéjük számítom saját magamat is), akik a biztonságosnak számító közegen kívül sosem tudtak, szerettek igazán kezdeményezni, viszont ha valaki megszólítja őket, akkor dől belőlük a szó.

Ugyanígy, az extrovertált NT-khez hasonlóan az extrovertált aspik is többet beszélnek saját magukról. Az oversharing (túl sok személyes információ megosztása kéretlenül) elég jellemző lehet sok extrovertált aspira, ami viszont az extrovertált NT-knél talán kevésbé gyakran fordul elő, hiszen sok NT jobban fel tudja mérni, hogy a beszélgetőpartner mire kíváncsi, vagy miért kérdezi azt, amit kérdez.

Különbséget szoktak tenni aközött is, hogy az extrovertált/introvertált emberek milyen kommunikációs vagy információfeldolgozási formát részesítenek előnyben. Bár a legtöbb aspi nyitott arra, hogy a speciális érdeklődési köréről beszéljen, meglátásom szerint az extrovertáltaknál gyakoribb, hogy más emberekkel is szeretnék ezt megosztani, és jobban szeretnek beszélni bizonyos SI-jeikről, mint olvasni róla (a kettő természetesen nem zárja ki egymást). Bár a legtöbb extrovertált ember jobban szeret beszélni, mint írásban kommunikálni, az aspiknál úgy látom, hogy az extrovertáltak is inkább az írásos formát részesítik előnyben, és a kommunikáció módját egyébként is befolyásolhatják különböző szenzoros és egyéb tényezők.

„Miről ismerhetsz meg egy extrovertált autistát?
  • Nem szégyellenek köszönni az idegen embereknek. Bárkire rámosolyognak, akár ismeretlenekre is.
  • Lehet, hogy nem hívják meg őket gyakran partikra vagy összejövetelekre, de ha részt vesznek ezeken, akkor nagyon jól érzik magukat.
  • Ha egy csoport a speciális érdeklődési területük mentén szerveződik, szívesen vállalják magukra a vezető szerepet.
  • Imádnak beszélni, de gyakran nem ismerik fel a szociális jelzéseket, és túl sokat beszélnek.
  • Szeretnek kirándulni és utazni, és ezekben a helyzetekben ritkán mutatnak szorongást.
  • Nem ismerik az íratlan társas szabályokat.
  • Inkább beszélnek, mint hallgatnak, és gyakran félbeszakítják azt, aki éppen beszél.
  • Szeretnek emberek közelében lenni, és nagyon vágynak a társaságra, de hiányoznak az életükből a valódi barátságok.
  • Minden speciális érdeklődési területüket érintő társas interakcióra azonnal lecsapnak.
  • Általában nagyon hangosan beszélnek, de nem feltétlenül veszik észre.
  • »Hangosként« és »gyerekesként« lehet jellemezni őket, még nagyobb társaságban is jellemzőek rájuk a nagy érzelmek és a gyakori hangulatváltozások.
  • Gyakran nagyon kirívóan »különcnek«, »furcsának«, »bántónak« vagy »idegesítőnek« tartják őket.”
A felsorolásból, ami inkább az NT-k nézőpontját tükrőzi, sok mindent igaznak érzek, bár egyes pontokat, pl. az utazásról szólót túl általánosítónak érzem, és az is zavaró, hogy a legtöbb tulajdonság negatívumként jelenik meg.

Tapasztalataim szerint az aspik, és azon belül az extrovertált aspik társaságigénye nagyon változó lehet. Van, aki aktívabb társas életet él, közösségeket szervez, más a speciális érdeklődési köréhez kapcsolódóan nyit más emberek felé, megint más viszont inkább az évek során kialakult baráti kapcsolatait részesíti előnyben, és nehezebben alakít ki új ismeretségeket. Ugyanakkor úgy látom, hogy míg az (általam ismert) extrovertált NT-kkel szemben, akik unalmasnak tartják az egyedüllétet, az (általam ismert) extrovertált aspik jól érzik magukat egyedül, sőt, az introvertált aspikhoz hasonlóan nekik is nagy igényük van az egyedül töltött időre.

„Extrovertált autisták
  • Sokkal nyilvánvalóbban »furcsák«, »mások«
  • Idegesítőnek, hangosnak, és kicsit »túl soknak« szokták tartani őket
  • Szociális esetlenség: túl sokat beszélnek, vagy túlságosan leragadnak egy témánál
  • Vágynak a speciális érdeklődési területéhez kapcsolódó szociális interakciókra
  • Minél inkább szeretnének részt venni a társaság életében
  • Bárkivel szívesen elkezdenek beszélgetni, és mindenkit név szerint ismernek

Introvertált autisták
  • Elvegyülnek a tömegben, ezért »normálisnak« tűnnek
  • Visszahúzódónak, zárkózottnak szokták tartani őket
  • Szociális esetlenség: keveset vagy egyáltalán nem beszélnek
  • A speciális érdeklődési területüket illetően inkább a komfortzónáján belül maradnak
  • Inkább megfigyelőként vannak jelen
  • Általában egyedül szoktak lenni, társaságban könnyen válhatnak azzá az emberré, aki nincs jóban senkivel

Mindketten
  • Szeretnek a speciális érdeklődési területükről beszélni
  • Nehezen ismerik fel a társalgás íratlan szabályait
  • Szenzorosan túlterhelődhetnek
  • Sok energiájukat igénybe veszi a társasági élet íratlan szabályainak elsajátítása és alkalmazása, ezért szükségük van feltöltődésre
  • Mindketten stimmelnek”

Ettől függetlenül károsnak tartom azt a sztereotípiát, hogy minden aspi kivétel nélkül introvertált lenne. Nemcsak azért, mert sztereotípia a sztereotípiák minden dehumanizáló és sokszínűséget tagadó vonásával együtt, hanem mert sok aspi lehet, hogy emiatt nem fogja magáénak érezni az autizmus fogalmát, ami adott esetben sokat segíthetne neki. Ezen kívül ez a szemlélet tagadja azt, hogy vannak olyan aspik, akiket a környezet elutasítása tett visszahúzódóvá. Közvetve tehát az el nem fogadó közeg felelősségét tagadja, és az illető képességprofiljából adódónak állít be egy olyan viselkedést, ami egyébként lehet, hogy teljesen idegen az ő személyiségétől. Ezen kívül lehetőséget ad arra, hogy egy magányos, kilátástalan helyzetben lévő autistát még inkább a sorsára hagyjanak. Sok autista nem igazán tud/szeret kezdeményezni, de örömmel veszi, ha mások megszólítják – az a tévhit viszont, hogy nincs is igénye társaságra, arra ösztönözheti inkább a többieket, hogy kezdeményezés helyett megvárják, amíg az aspi nyit feléjük.

Összességében úgy látom, hogy az extrovertált aspik ötvözik az introvertált és az extrovertált típus jellemzőit, és emiatt nem egyértelmű számukra (sem), hogy melyik típus jellemzői illenek inkább rájuk. Az összes extrovertált aspi, akivel eddig találkoztam, vagy bizonytalan volt, vagy pedig az MBTI személyiségtípus alapján kapott jellemzőket vette alapul. Bár sok extrovertált aspi a korábbi kudarcai ellenére is közvetlenül viselkedik másokkal, vannak olyanok is, akik a szociális szorongás miatt inkább introvertáltnak tűnhetnek NT társaságban vagy ismeretlen emberek között. Egy csak aspikból álló társaságban viszont könnyű kiszúrni az extrovertált aspikat. Általában ők a társaság hangadói, mind szóban, mind írásban sokkal több információt osztanak meg, nem csak saját magukról, de a speciális érdeklődési területeikről és más témákról is. Ennek persze megvannak az előnyei és a hátrányai is – sok extrovertált aspi a közvetlenségével be tud vonni több embert is a beszélgetésbe, és ez jelentősen oldhatja a hangulatot egy találkozón, viszont előfordul olyan is, hogy túlbeszélik a többi aspit, emiatt mások nem jutnak szóhoz. Természetesen az általánosabb jellemzők mellett fontos hangsúlyozni az egyéni különbségeket, amik nemcsak az eltérő személyiségből, hanem az eltérő tapasztalatokból is adódhatnak. Ahogy nincs két ugyanolyan aspergeres, úgy két egyforma extrovertált aspit sem lehet találni, és az extrovertált aspik ismertetőjegyei közül egyesekre van, ami inkább, és van, ami kevésbé jellemző.