2014. augusztus 24., vasárnap

A Diane Kruger-interjú margójára

A facebook-oldalamon már háborogtam egyszer emiatt a cikk miatt, de szerintem egy hosszabb elemzést is megérne a dolog, különös tekintettel arra, hogy egy ismert magyar hírportálon jelent meg, sok ember innen tájékozódik nap mint nap.

Mit tudott a betegségről korábban?

Nem sokat. Láttam az eredeti sorozatot, amiben Sofia Helin alakítja a karaktert, de ott nem mondják ki egyértelműen, hogy Saga (ott Sonyát így hívják) aspergeres. A sorozat mellett dolgozik egy tanácsadó, akitől rengeteget tanultam erről a betegségről, ő mutatta meg és magyarázta el, hogyan reagál egy ilyen ember bizonyos helyzetekben.

Nekem az az érzésem, hogy az indexesek figyelmen kívül hagyják azt, hogy ezeket a sorokat aspergeresek is olvashatják, vagy hogy nekik is lehet erről véleményük. Esetleg úgy gondolják, hogy mi indexet sem olvasunk, elvégre betegek vagyunk.
A másik dolog, ami engem elgondolkodtat ezzel kapcsolatban: én úgy látom, hogy az autizmusról szóló közbeszédben a betegségközpontú nézet van túlsúlyban a neurodiverzitással szemben. Ez engem azért keserít el, mert ez megint jól mutatja, hogy az érintettek véleményét alig veszik figyelembe etéren.

Mi az amit szeret benne? És amitől hülyét kap?

Hú, rengeteg dolog van, amivel személy szerint nem értek egyet, amiket mond, vagy tesz, de ilyenkor emlékeztetem magam, hogy beteg, és azért reagál úgy, ahogy, nem azért, mert meg akar valakit bántani, vagy mert nem érdeklik mások érzései. Én rémesen empatikus vagyok, és ezért állandóan a védelmembe veszem Sonyát, mert meg vagyok arról győződve, hogy mindig a legjobbat akarja. Nagyon magányos ember, és ezért sajnálom.

Amúgy a kérdésben van egy vesszőhiba, és ez zavaró, de tekintsünk el most ettől.
Engem (és másokat is) az zavar itt, hogy a színésznő azzal magyarázza a szereplő viselkedését, hogy beteg.
Ez azért problémás, mert:
  • A betegségközpontú szemléletet erősíti, és megerősíti azt a társadalmi beidegződést, amely a neurotipikusoktól való eltérést azonnal betegségként, csökkent értékű állapotként azonosítja.
  • Így bármit ki lehet magyarázni.
Nekem az a fő problémám ezzel az érveléssel, hogy a betegség-kártya megadja a lehetőséget a neurotipikusoknak arra, hogy ne vegyék komolyan, elbagatellizálják az egyébként jogos sérelmeinket. Alkalmat ad arra is, hogy a saját álláspontjukat azzal igazolják, hogy a másik úgyis „beteg”, beszámíthatatlan, így önálló véleménye sem lehet az adott kérdésben, illetve a nézőpontját ezen az alapon meg lehet kérdőjelezni. Tehát az aspergeres fél alárendelt helyzetét erősíti meg. Ugyanebbe a sémába helyezkedik az a nézőpont is, amely szerint az autisták biztos azért nem értenek egyet a neurotipikus beszélgetőpartnerükkel, mert az autizmusuknál fogva képtelenek megérteni mások nézőpontját. Az, hogy valaki nem tudja, vagy nem akarja megérteni mások nézőpontját, neurális beállítottságtól független jelenség. Nem veszik észre, hogy valójában pont ők azok, akik nem veszik figyelembe mások szempontjait. Ezzel ugyanis kimondatlanul épp azt fogalmazzák meg, hogy az autisták csak azért nem értenek velük egyet, mert nem értik meg az ő szempontjaikat, illetve az ő eltérő véleményük megalapozottságát, létjogosultságát is megkérdőjelezik ezzel. Erre pedig rárakódik az is, hogy az autistákat csökkent értékű emberekként kezelik, és az autizmusra hivatkozva hagyják figyelmen kívül a véleményüket.
Éppen emiatt elfogadhatatlan az is, amikor maga az aspergeres személy játsza ki a betegség-kártyát, miután ténylegesen megsértette mások határait. Ez azt is implikálja, hogy az illető nem vállal felelősséget a szavaiért és a tetteiért, és ezzel együtt azt is üzeni, hogy őt nem kell komolyan venni. Így tehát a fentebb említett nézet igazolásaként is szolgál, és hozzájárul ennek fenntartásához. (Nem tudom, ez mennyire érthető így. Nem arra gondolok, amikor valaki az Asperger-szindróma sajátosságaival magyarázható, ártalmatlan normasértéseket követ el, hanem amikor valaki ténylegesen ártott másoknak a viselkedésével.) 
Az index ezt hallgatólagosan elfogadja, sőt, meg is erősíti a betegségközpontú szemléletet. Mindezt egy olyan hírportálként teszik közzé, amelyiknek tudomásom szerint igen nagy az olvasottsága.
Én szívesebben olvasnék egy olyan cikket, amelyik:
  • Nem felülről beszélően nyilatkozik az Asperger-szindrómásokról;
  • Amelyikben felhívják a színésznő figyelmét arra, hogy ezt az érintettek másként láthatják;
  • Több információt is nyújt az Asperger-szindrómával kapcsolatban, az érintettek véleményét is figyelembe véve.

2014. augusztus 20., szerda

Minden relatív

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért éppen ezt a nevet választottam a blogomnak.

Azon túl, hogy ez a mondat közel áll hozzám, más oka is van. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy vannak olyan társadalmi beidegződések, amiket készen kapunk, és annyira természetesnek vesszük őket, hogy a legtöbben meg sem kérdőjelezzük a létezésüket. Ezek közé tartozik a kyriarchátus, a szexizmus (ezen belül a heteronormatív nyomás is), illetve az is, ahogyan a legtöbben ma a neurodivergens emberekhez viszonyulnak.

Sokan ugyanis a neurodivergens állapotokra betegségként, hiányosságként, fogyatékosságként tekintenek. Ritkán esik szó arról, hogy esetleg ezt maguk az érintettek másként élik meg. Annak hatására, hogy a világ a neurotipikusok igényeire van szabva, és hogy az ártalmatlan normasértéseket is keményen büntetik, egy idő után ezt a nézetet maguk a neurodivergens emberek is gyakran internalizálják, ami a meglévő rendszer önigazolásaként is szolgál.

Ezzel szemben a neurodiverzitás abból indul ki, hogy ezek az agyi eltérések a neurotipikusokétól eltérő, és azzal egyenrangú képességprofilt eredményeznek. Így mindjárt érthetőbb maga a mozgalom is, amelyik tiltakozik az ellen, hogy ezeket az állapotokat betegségként bélyegezzék meg.

Fontos ezzel kapcsolatban tudni, hogy ez a szemlélet nem tagadja az eltérő képességprofilú emberek problémáinak meglétét, hanem a neurotipikusok kontextusába helyezi azokat. Ezekért a problémákért nem magukat a neurodivergens embereket okolja, mint inkább a neurotipikusokra optimalizált környezetet teszi felelőssé.

Konkrétabban:

Az Asperger-szindróma kapcsán például én azt tapasztalom, hogy sokan kizárólagosan minket tesznek felelőssé az esetleges kommunikációs problémák, konfliktusok meglétéért. Ezt amúgy a szakirodalom, meg úgy általában a betegség-központú nézet is megerősíti (bár a szakirodalommal kapcsolatos kérdések, problémák külön bejegyzés tárgyát képezik), de diagnózis nélkül is ugyanúgy fennáll ez a jelenség. Ezzel az a bajom, hogy egyrészt leveszi a neurotipikus beszédpartner válláról a felelősséget. Hiszen hogyha félremegy a kommunikáció, az csak és kizárólag az én hibám lesz, holott a másiknak ugyanúgy megvan a maga felelőssége ebben.

A másik aspektusa a dolognak, amit rendkívül veszélyesnek tartok, az az, hogy ilyen alapon az aspikat ért bántalmazásokat is ki lehet magyarázni az aspoidok sajátosságaival. Ami egyrészt áldozathibáztató, másrészt a bántalmazás semmilyen körülmények között sem elfogadható. Az előbb említett szemlélet pedig voltaképpen azt erősíti meg, hogy az autisták afféle szubhumán lények, és őket bántalmazni érthetőbb, jogosabb, mint hogyha valaki egy neurotipikust bánt – gondolom, nem kell ecsetelnem, egalitariánus és neurodivergens szemponból ez az érvelés miért elfogadhatatlan.

Ezt igazolja az autista gyereket nevelő szülőknek az a gyakori álláspontja is, hogy azért nem akarják, hogy a gyerekük autista legyen, mert bántalmazások érik majd emiatt. Persze ezt is lehet boncolgatni. Egyrészt, aspergeres szemmel nézve sértő, amikor egy autista gyereket nevelő szülő közli velünk, hogy nem akarja, hogy a gyereke olyan legyen, mint mi. De van még egy másik problémám is ezzel kapcsolatban. A szülő ilyenkor arra gondol, és arra fekteti a hangsúlyt, hogy ő jót akar a gyerekének, ugyanakkor ez a hozzáállás közvetve az erőszakkultúrát erősíti, és a bántalmazók helyett az autizmusra hárítja a felelősséget. Persze nyilván ez nem ilyen fekete-fehér módon működik, hanem bizonyára többen is vannak, akik felismerik, hogy mindez nem a gyerek és az autizmus hibája, hanem a bántalmazóké (legalábbis remélem).

Én egy olyan világban szeretnék élni, amelyikben a bántalmazás semmilyen formában és semmilyen indokkal nem elfogadható, és senkinek sem kellene attól tartania, hogy őt vagy a gyerekét bántalmazni fogják.

Szeretném, ha nem csupán egyetlen képességprofil lenne elismert, hanem ezzel párhuzamosan az összes többi is. És ahogy azt már Welcome to Reality is kifejtette, ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy a saját képességprofilunkat akarjuk normálisként, egyedüli üdvözítő útként beállítani. (Ez a hozzáállás amúgy már csak azért is vicces, mert igazolja a mi kritikáinkat és törekvéseinket is, hiszen ebből az következik, hogy a heteronormatív vagy NT-normatív nyomás létező jelenség, hiszen a kritika megfogalmazói nem véletlenül gondolkodnak így.)

Én tehát – röviden összefoglalva – úgy gondolom, azért fontos hangsúlyozni ezzel a témával kapcsolatban, hogy minden relatív, mert a neurodiverzitás lényege az, hogy relativizálja azt az álláspontot, amely szerint a neurotipikustól eltérő drótozottság szükségképpen betegséget, hiányosságot is jelent.