2015. február 2., hétfő

Demokratikus ellenzék

Szabad élet, szabad madár,
Jaj, de szép, ki szabadon jár. 
 
Járnék én is, ha járhatnék,
Ha magammal szabad lennék...”

Egymástól elzárt, apró, halk ellenzéki szervezetek voltunk. Olykor hallattuk a hangunkat egy-egy ügyben, de ezek nem voltak mások, mint egy-egy kiáltás a szélbe; a szájhagyomány nem vitte ezeket messzire. Mi akkor kiáltoztunk, amikor mások a jó meleg szobában nézték a tévét. Néhányan még szóltak is, hogy ne kiáltozzunk olyan hangosan, nem hallják a műsort; a fridzsiderszocializmus lágy, zsibbasztó boldogságát.
Mi nem törődtünk bele abba, hogy amit művelünk, az az ország elleni szándékos aknamunka jele, mi pedig a dolgozó nép ellenségei vagyunk. Mi nem törődtünk bele abba, ahogy az újonnan kialakuló burzsoázia prédikált nekünk a proletárok sanyarú sorsáról, miközben az ország szegényeiről nagyvonalúan megfeledkezett. Nem tűrhettük szótlanul azt sem, ahogyan a proletárdiktatúra lumpenproletárként vetette ki őket sorai közül.
Mi sem törődtünk bele abba, hogy a hatalom a sárba tiporhatja határon túl élő rokonainkat, barátainkat, ismerőseinket, embertársainkat, és fölényesen mosolyogva juttathassa tudomásunkra, hogy mi ezt az egészet félreértjük, s voltaképp a sár, amibe tapossák őket, valójában nem is sár, hanem maga a színtiszta kék égbolt, mely csendes áhítatával öleli körbe a román gabonamezőket.
A lényeg ugyanaz, gondoltam, miközben megízleltem, majd undorral kiköptem ezeket a fölényeskedő szónoklatokat. Hiszen azelőtt, hogy a mennybe vagy a föld alá juthass, mindenképpen meg kell halnod. Éhen is akár. S aki a tömegből magyarul jajgatott fel, arra kétszer is rátapostak.
S láttuk a kontrasztot – Magyarország és Helsinki, Románia és Helsinki. Magyarország és Románia, de Magyarország és Helsinki nekünk mégis jobban fájt, mert mi – a kádári közmegegyezéssel ellentétben – ezt aláírtuk. Mi nem törődtünk bele abba, hogy mi csak ne panaszkodjunk, érjük be annyival, hogy tető van a fejünk fölött és van mit ennünk, néha még külföldre is mehetünk, beszélhetünk rébuszokban, sőt pár rendszerellenes mondatot még büntetlenül ki is ejthetünk a szánkon. Mi nem törődtünk bele abba, hogy a cselekvőképességünk határát nem a mások szabadsága, hanem a rendszer jelölte ki; hogy alapvető jogainkat csak a „közösség” érdekében végzett szolgálat arányában gyakorolhattuk.
Nem törődtünk bele abba sem, hogy vagy tűrnek, vagy tiltanak, esetleg támogatnak minket, s míg az állami nyomdák nyilvánvaló ferdítéseket nyomnak, addig mi csak stencilgépen terjeszthetjük a magunk igazát.

Nem szenvedhettük, ahogy dicső forradalmainkat meggyalázzák, s hogy mi legyünk a felelősök azok tetteiért, akik a tömegbe lövettek; s nem voltunk hajlandóak elfogadni azt a fordított értékrendet, amelyikben pár rendszerellenes mondatért börtönbüntetés jár, míg a gyilkosokat még dicsőítik is.
... Magányos igazságkeresők voltunk, akik nem törődtek bele abba, hogy a hatalom az erősebb.

***
De lám, mégsem adtam fel, pedig megtörtek, összezúztak, megsemmisítettek, legalábbis próbáltak, amennyire lehetett, rajtam taposni.
Osztályellenségként kezdtük, éreztük, hogy azok vagyunk. Fiatalok voltunk, még húszévesek sem.
Nem feleltünk meg a szocialista munkás ideáljának. Sem a külsőnkben, sem a gondolatainkban. Nem tapsoltunk a megfelelő helyeken, és nem éljeneztük kellő lelkesedéssel pártunkat és kormányunkat. Hogy miért nem fejlődött ki bennem az érzék, amelynek segítségével már zsigerből akkor tapsolhatok, amikor kell, nem tudom. Azt hittem, talán az a dolgok rendje, hogy az ilyen emberek kiszelektálódjanak a társadalomból, s holmi selejtes osztályellenségként a történelem szemétdombjára kerüljenek.
Talán túlzott őszinteségem volt mindennek az oka. Miért is nem lehetek olyan, mint a többiek, miért is szólalok meg, és miért is nem várok csendben. Csak éljem túl, csak bírjam ki addig, amíg...
... Amíg el nem jő a csendes, lassú, belső halál.

56, lelkendezés, transzparensek, tüntetés, séta, Nagy Imre. Tömeg, ballonkabát, ÁVH-s tisztek, vicsorgó férfitekintetek, fegyverropogás, kiáltás, fájdalom, lövés, ordítás. A vállamat szorítom, barátnőm arca, barátnőm karja elvonszol. Barátnőm arca a semmiből, te hogy kerülsz ide, az nem érdekes, csak tarts ki, de nagyon fáj, most ne törődj vele, gyere, MENJÜNK INNEN, amíg még lehet... AMÍG MÉG LEHET...
... Fáj, ordítok, kiszedik a golyót, fáj, pokoli, nem is tudom, hol vagyok. Szédülök, elájulok, szédülök, felkelek, forog velem a szoba, HOL VAGYOK, mi ez a hely, mit keresek én itt, miért vagyok itt. Mit tettem, mit keresek én itt, hol vagyok, miért világít ez a lámpa a szemembe, MIÉRT, miért tesz fel kérdéseket ez az ember, MIÉRT, hát nem mindegy, én nem lőttem, TESSÉK TUDOMÁSUL VENNI, hát nem hiszik el, itt a heg, én nem követtem el semmit, Ő LŐTT RÁM! ...
Megnyomorításom percei végtelennek tűntek. Mintha meghurcoltak és eltemettek volna egyidőben; egy nedves kis luk volt otthonom, kisebb, mint a saját mellékhelyiségünk, nem ért se reggel, sem este. Végtelennek tűnő percek vánszorogtak egymás után, s én majdnem megőrültem. Lángoló gyűlölettel gondoltam mindenre s mindenkire, aki idáig juttatott, a karhatalmistára, aki rám lőtt, és azokra, akik idáig juttattak engem, ENGEM, mintha legalábbis én lőttem volna arra, aki megsebesített.

De hát áldozatok voltunk mind, egy hazug, zsarnoki rendszer áldozatai. Ez már csak a dolgok rendje, gondoltam, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Hiszen a nép, az istenadta nép, amelyből a hatalom formálta meg önmagát valójában egy semmilyen, ostoba, akarattalan massza, melynél mindenki jobban tudja, mit is akar valójában. Osztályellenségei itt-ott néha villonganak, de őket könnyű elhallgattatni. Önálló akarata csak ostobaságából származhat: mindenki pontosan tudja, mi a nép érdeke, csak valahogy úgy tűnik, ő maga felejti el újra és újra, kik is az ő igaz képviselői. De akkor a hatalom vajon mit is akarhat, ha a nép valójában nem is akar semmit... ?

Ilyen kérdések szállingóztak a fejemben, mikor kiengedtek.

... Mert kiengedtek végül. Nem mondom, hogy nem zaklattak a múltam miatt, de egyetemre járhattam. Igyekeztem nem kitűnni, meghúzni magam. Minél láthatatlanabb lenni; hatalmas kegyelemnek számított a hatalom részéről egyáltalán az is, hogy létezhetek. Ha magamtól nem gondoltam volna ezt, hát gondoskodtak arról, hogy elhiggyem. Később – pártunk és kormányunk kegyelméből – még dolgozhattam is.
Nem újságíróként, mint szerettem volna. De ez a munkám se volt rossz, sőt, szerettem, és legalább megéltem belőle. Bár csak titokban jártunk össze, még beszélgettem a régi barátaimmal. A barátnőm, aki megmentette az életemet, ugyanezt mondta, szóról szóra. Nem rossz a munkája, sőt, szereti, de nem ezt tervezte. És legalább megélt belőle. Ez volt a mi kádári közmegegyezésünk.

***
Egy szép napon megkeresett az egyik kollégám. Házibuliba hívott. Nem ellenkeztem, bár furcsálltam a meghívását, mégis, úgy éreztem, megbízhatok benne. Volt még ott pár másik ember is, bemutatkoztunk egymásnak. Hirtelen azt vettem észre, hogy 1956-ról beszélgetünk, én pedig elkezdtem nagyon félni. Hogy mi lesz, ha visszakerülök a börtönbe, ahova nem szívesen tértem volna vissza.
Sokat beszélgettünk erről és a demokráciáról – ekkor is, és később is. Mikor elmentem, a kezembe nyomtak pár stencilezett újságot, hogy vigyem el; én elpakoltam, otthon pedig olvasgatni kezdtem.
Egyre több összejövetelen vettem részt, és kezdett visszatérni valami abból a lelkesedésből, ami '56 végén elhagyott. Remek embereket ismertem meg így, és az újságok hasábjai mind azt igazolták, amit régóta éreztem. Mintha egy eddig elzsibbasztott testrészembe került volna vissza a vér, faltam a cikkeket. S nőttön nőtt a lelkesedésem; olyannyira, hogy a fizetésem bizonyos hányadát a szamizdat újságok finanszírozására szántam. S remegő kézzel nyúltam be egyik este az íróasztalom fiókjába, ahonnan pár darab papírt húztam elő. Féltem. Nagyon féltem. Aztán hirtelen írni kezdtem. S mint Winston Smith-ből, úgy dőltek belőlem is a sorok, az elfojtott gondolatok cifra, kanyarulatos mondatokba foglalva.

***
Mások érthető, népszerű, olvasható, és legfőképp: legális lapokban próbálták a rendszer kereteit tágítani. Bár mást emeltek ki, mégis: ugyanazt szerettük volna elérni. Nagyra becsültem őket is, bár csak ritkán találkozhattunk velük. Többen kimondatlanul is következetlenséggel vádolták őket, mégis elérték a céljaikat. Ismertté váltak – ismertté válhattak –, így sokkal több embert tudtak maguk mellé állítani, mint mi.

Mi sűrűn szedett, szűk körben olvasott szamizdatkiadványokban, kanyarulatos mondatokban fogalmaztuk meg mondanivalónkat. Idéztünk, hivatkoztunk, de legfőképp: szabadon szóltunk. Nem kellett rébuszokban beszélnünk többé. Természetesen megvolt a veszélye annak, hogy ezért retorziók érhetnek. Sőt! Valószínűleg figyeltek minket. S mégis: már nem féltem. MÁR NEM. S ez nagy szó. Tudtam: ha börtönbe is kerülök, ha meg is nyomorítanak, akkor sem nekik lesz igazuk. Tudtam: senkinek nincs joga büntetni azért, mert valamikor még szabadon szóltam, és azért sincs, mert most ugyanezt teszem.
Csak reménykedni merek abban, hogy a jövő generációinak ezt már nem kell elmagyarázni. Nekem el kellett.
Nekem el kellett magyarázni, hogy jól tettem, amit tettem. Nekem el kellett magyarázni, hogy amit tettem, ahhoz jogom van. A lelkem mélyén tudtam, éreztem, mégis bizonytalan voltam, és a börtönben is mind inkább ez ellen a zsigeri, belső érzésem ellen uszítottak.

... Én bizonytalan voltam. Bizonytalan voltam, holott senkinek sem ártottam azzal, hogy megszólaltam, nem tiportam a földbe senkit, és nem akadályoztam senkit abban, hogy elmondja az ellenvéleményét a követeléseimmel kapcsolatban. Az, hogy az ÁVH-s tiszt ahelyett, hogy elmondta volna a véleményét, belém lőtt, nem engem minősít. S attól kezdve, hogy mind több szamizdat folyóiratot olvastam, és mind több szamizdat folyóirat szerkesztésében vettem részt, egyre biztosabb lettem ebben.

***
Aztán végre, elérkezett a szabadság, az 1989. XXXI. törvény képében. Szabadság! Demokrácia! Többpártrendszer! Emberi méltóság! Piacgazdaság! Magyar Köztársaság! Dicsőséget az 1956-os magyar forradalomnak! Október 23-a magyar nemzeti ünnep!...

... Október 23-a magyar nemzeti ünnep.
1956 dicső magyar forradalom.

89. Lelkendezés, transzparensek, tüntetés, séta, tömeg, Országház, Szűrös Mátyás, Magyar Köztársaság, s ekkor nyugszom meg. Nincs fegyverropogás, nincs ÁVH-s, az orosz katonák is már hazafelé indulnak, csak a lelkendező tömeg van itt, éljen a Magyar Köztársaság, éljen október 23-a... éljen hát, éljen soká, suttogom halkan, s önkéntelen könnyeket facsar ki belőlem az öröm, az emlékezés, a magyar zászló és az, hogy most itt, valamennyien együtt vagyunk, és egyet akarunk. Nem mondja meg nekünk senki, hogy mit akarjunk vagy mit akarhatunk, végre bízhatok, egy kicsit talán még bízhatok is ebben az új rendszerben. S hátha – hátha! Azoknak, akik ma születnek, már magától értetődik a szabadság. S visszagondoltam a jobb sorsra érdemes, lánglelkű ifjúra, aki a Hősök terén szavalt, és sorstársaimra, akiket a lánglelkű forradalmár követett. 48, 56, mondta, s 89, tettem hozzá reménykedve, gondolatban. Mi, mai magyar fiatalok, értetlenül állunk azelőtt...

***
Itt a napló megszakad. Sok év telt el azóta, amióta ezt papírra vetették. Kalandos utat járt meg; de mintha maga az iromány akarta volna, mégis megtaláltuk. De valamit mégsem értek. Mi előtt állnak értetlenül a mai magyar fiatalok?
Mit akarhatott még írni?
Miért éppen itt fejezte be?
Miért nézett rám az írója mindig oly jelentőségteljesen? Miért éppen én találtam meg ezt a naplót?
Napokig forgattam a kis füzetet, többször átolvastam. Valahogy úgy éreztem, ezt a mondatot nekem kéne befejeznem.
Mert ez a bekezdés már rólunk szól.
Rólunk, akikről úgy vélik, hogy mivel mi nem szerezhettünk tapasztalatokat azokban az emelkedett erkölcsű időkben, nem is érthetünk semmit a világ dolgaiból.
Rólunk szól ez a mondat. Rólunk szól ez a napló is. Most már.
Rólunk, akik már tudjuk: a lánglelkű forradalmárt megrágta, megízlelte, végül undorral kiköpte magából forradalma, s saját emlékére végül önnön maga taposott rá, a legszigorúbb nemzeti együttműködés jegyében. S most már szerencsehozó talizmánként próbálja megérinteni akkori önmagát; megmenteni azt, ami abból a hosszú hajú, keményen szónokló szabadságharcosból maradt. De hiába tette. Láng volt a lelke, mely végül önnön magát emésztette fel.

***
S a többiek? Szétszóródva.
Senki nem fogja egymás kezét. Néhány lámpás van csak itt, éppen annyi, hogy azt higgyük: látunk valamit.
Pedig valójában nagyon is sötét van, s még a lámpások fénye mellett is csak tapogatózunk, egymásba ütközünk folyton.
Azt pedig sosem tudhattam meg, kik voltak azok, akik szamizdatokat árulva, saját egzisztenciájukat kockáztatva segítettek e napló írójának. Talán nem is élnek már. Legalábbis abban az erkölcsi értelemben semmiképp sem, ahogy e naplóból megismerhettem őket.

***
Munkánk mégsem teljesen reménytelen.
A forradalmárok munkája még nem ért véget; ránk vár a feladat, hogy beteljesítsük kívánságaikat.

Meg kell vívnunk a ma és a holnap forradalmait; legyünk mi a ma lánglelkű forradalmárai!
Legyünk mi azok, akiket nem emészt fel önnön forradalmunk tüze.
Legyünk mi azok, akik már átléphetünk azokon az ajtókon, amikről évszázadokon át magyarázták nekünk, hogy azok valójában falak, amik már az emberiség kezdete óta előttünk állnak. S bár még messze a teljes szabadság, mégis, halovány fény sejlik ki a sokáig falaknak hitt ajtók mögül; utat mutató lámpások.

Ez az út nem lesz gondoktól és konfliktusoktól mentes. Sokan kinevetnek majd, s azt fogják mondani, hogy minek is keresed magadnak a bajt, miért nem látod, hogy ott bizony fal van, erős, masszív, áttörhetetlen fal.
Néhányan mégis megpróbálták.
Néhányan nem tépték ki a kisfiuk kezéből a babát, és nem tépték ki a kislányuk kezéből a játékautót.
Néhányan nem rebegtették frissen festett szempilláikat, és nem törtek pálcát azok felett, akik mégis így tettek.
Néhányan nem fogadták el, hogy a választási irodában szavazólap helyett egy csokor virágot kapnak.
Néhányan meg merték fogni a párjuk kezét akkor is, amikor tudták, hogy mások beszólnak majd.

... Néhány lánglelkű forradalmárból pedig mégsem lett újabb Robespierre.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése