2015. október 4., vasárnap

Az aspergeres csoporttárs

Ezen a héten fültanúja voltam egy egyetemisták között lefolytatott beszélgetésnek. Ez önmagában talán nem is lenne érdekes, bárkivel megtörténik, hogy akaratlanul is meghallja, miről beszélgetnek mások mondjuk a villamoson. Ez a beszélgetés viszont annyiban különleges, és azért kap helyet a blogomon, mert a diákok Asperger-szindrómás csoporttársáról szólt.
A beszélgetés úgy kezdődött, hogy az egyikük hosszasan ecsetelte, hogy az aspergeres csoporttársuk rendszeresen akadályozza az órát. A kurzus témája helyett ugyanis inkább a saját speciális érdeklődési körére tereli a szót, és minden megszólalása előbb-utóbb ennél a témánál lyukad ki. Itt jött képbe az Asperger-szindróma; a tanulók elkezdték találgatni, hogy mi is jár ezzel együtt, végül pedig arra a következtetésre jutottak, hogy „az egyetem nem szociális intézmény”, és nekik igazán nem kötelességük eltűrni az órai SI-monológokat. A társaság hangadója megoldási javaslatként az illető kinevetését ajánlotta. Ekkorra már nem tudtam megállni, hogy közbe ne szóljak, és ne jelezzem, hogy ez nem valami szerencsés ötlet, hanem én ehelyett más megoldást találnék ideálisnak. Erre az illető legyintett, és egy „ízlések és pofonok” kaliberű válasz kíséretében annyiban hagyta a dolgot.
Mi a gond ezzel?
Először is, nekem az tűnt ki a beszélgetésből, hogy úgy érzik, sem a tanár, sem a csoporttársak részéről nem illik szólni az aspergeres diáknak amiatt, hogy a monológjai meghaladják az óra kereteit. Azt mondták, a tanár nem fog neki szólni, az pedig fel sem merült bennük, hogy ők szóljanak emiatt. Én aspergeresként úgy gondolom, hogy mindkét magatartásforma káros és hibás.
Ha valaki nem jelzi, hogy egy aspi megsértette a határait, egyfajta felmentést ad számára a káros cselekedetei alól. Ez csak látszólag válik az aspergeres diák előnyére. Valójában viszont ez a magatartás – a „betegségkártyához” hasonlóan – azt közvetíti, hogy egy aspergeres képtelen az önreflexióra, és nincs hatalma, illetve felelőssége a saját cselekedetei fölött. Erre hivatkozva szokták egyesek elvitatni annak jogosságát is, amikor egy aspergeres határt húz, és jelzi, ha mások lekezelő bánásmódja kellemetlenül érinti. Ilyenkor ugyanis gyakran elhangzik, hogy biztos azért érzi magát kellemetlenül, mert az Asperger-szindrómája miatt rosszul értelmezi a másik mondanivalóját és szándékait.
Így nézve pedig ez a látszólag tapintatos magatartás, amit az illető iskolatársai joggal kifogásolhatnak, az autistákra nézve is rendkívül lekezelőnek hat.
A lehetséges megoldások másik pólusán helyezkedik el az aspergeres tanuló kigúnyolása, ami amellett, hogy megalázó, több szempontból is kontraproduktív. Kinevetni valakit több okból is lehet; nem biztos, hogy az illető érteni fogja, pontosan mit kifogásolnak a viselkedésén. Sok autista ráadásul nem érti meg elsőre a burkolt célzásokat, utalásokat.
A másik kinevetése ezen kívül szintén nem feltételezi az aspergeres félről az önreflexió képességét. Egy kirekesztő, a másságot szigorúan büntető választ ad egy olyan helyzetre, amit erőszakmentesen is meg lehetne oldani.
Ha én lennék az aspergeres tanuló helyében, én inkább annak örülnék, ha az illető
  • egyértelművé tenné, hogy a viselkedésem mely részével van problémája („figyelj, szeretnélek megkérni arra, hogy ne beszélj annyit az órán a kecsketenyésztésről”),
  • ezt egy rövid indoklással támasztaná alá („az óra témája az Európai Unió jogrendszere, és nehezebben tudunk így haladni”),
  • és mindezt higgadtan adná elő, és nem azt éreztetné velem, hogy jóvátehetetlen bűnt követtem el. A bűntudatkeltés már csak azért sem előnyös stratégia, mert az is elképzelhető, hogy az illető aspi ennek hatására már csak dacból sem fog eleget tenni a kérésnek.
Ez nemcsak a neurotipikus csoporttársakra nézve, hanem az aspergeres diák szempontjából is hasznos lenne. Így ő maga is sokkal jobban tudna koncentrálni az adott óra anyagára. Adott esetben ezt is meg lehet említeni; én úgy tapasztaltam, hogy sokak számára befogadhatóbb az érvelésem, ha azt is kiemelem, hogy számukra milyen lehetséges előnyökkel jár a kérésem.
Persze az is igaz, hogy nem minden aspi ugyanolyan. Közöttünk is akadnak olyanok, akik nem tudnak reflektálni a saját, adott esetben káros viselkedésükre, és az Asperger-szindrómára hivatkozva bújnak ki a felelősség alól. Ugyanakkor, ebben az esetben is meg lehet mondani az illetőnek, hogy egy felnőtt ember, aki a képességprofiljától függetlenül felelős a saját tetteiért. 
Én úgy gondolom, hogy ez lenne a legoptimálisabb megoldás ebben az esetben. Előrelépést jelentene mind a neurotipikus csoporttársak és a tanár szempontjából, mind pedig az autisták egyenrangú partnerként való kezelése terén.