2015. december 31., csütörtök

2015. december 31.

Azt hiszem, ez a mostani év így vagy úgy, de mindenkiben nyomot hagyott, aki ismerhette Semotát.

Egy évvel ezelőtt szerettem volna írni neki egy posztot, amiben megköszönöm, hogy pozitív irányba mozdította el az életemet. Nagyon sajnálom, hogy ez a poszt nem készült el, bár azt nem láthattam előre, hogy néhány hónappal később ő már nem lesz közöttünk. A halála nagyon megviselt, és nehéz erről írni. Azon is sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e egyáltalán ezt a posztot. Egyfelől nagyon fontosnak tartom, hogy megőrizzük az emlékét, másfelől viszont nagyon felkavaró megemlékezni róla.

Mégis, minden nehézség ellenére úgy érzem, jól helytálltam a mindennapi feladataimban. Ez nem kis teljesítmény, amiért nagyon büszke vagyok magamra. Ugyanakkor mindez az ő segítsége nélkül nem sikerült volna. Ő volt az az ember, aki segített visszaadni az önbecsülésemet. Példát mutatott arra, hogy léteznek hozzám hasonló emberek, és hogy így is lehet sikeresnek lenni. Igyekezett mindig megerősíteni, és nagyon jól megértettük egymást. Ezen kívül olyan fogalmakkal ismertetett meg, amelyek segítettek körülírni, miért érzem kényelmetlenül magam egy-egy viccesnek szánt sértő megjegyzés miatt, vagy arra, hogy egyáltalán nem normális az, ahogyan sokan addig bántak velem. Egy olyan új értelmezési keretet kaptam tőle, amely segít átlátni a különböző társadalmi és emberi viszonyokat, és azt, hogy ezekben én pontosan hol helyezkedem el.

A különböző politikai mozgalmakban való részvétel vagy az aktivizmus korábban sem állt távol tőlem, azonban később egy időre teljesen elvesztettem a hitemet abban, hogy az emberek meggyőzhetőek, vagy hogy bármilyen változást ténylegesen el lehet érni. Úgy éreztem, jelentéktelen vagyok, és nincs értelme ilyesmiben részt vennem, mert úgyis mindenkiről lepereg. Az Asperger-szindróma fogalmával való megismerkedésem tette lehetővé mindazt, hogy ezt újragondoljam. Ekkor jutott eszembe, hogy volt olyan ember, aki éppen az én hatásomra gondolta át, hogyan viszonyul egy addig ellenségesnek elkönyvelt kultúrához – és ez éppen egy aspoid vonásomnak, a téma iránti lelkesedésemnek volt köszönhető.

Sőt, nőjogi értelemben is egyre kedvezőbb változásokat látok, erre utal az is, ahogy sokan Kövér László és Kovács Ákos nyilatkozatait kommentálták. Kicsit persze tartok tőle, hogy ez sokak részéről egy csakazértis-reakció, amit a kormány iránti ellenszenvük vált ki, mégis, így is nagyon sokat jelent, hogy kiálltak a női egyenjogúság mellett. Nem tették volna, ha legalább bizonyos mértékig nem tartják elfogadhatatlannak. De utalhatnék arra is, mennyien álltak ki idén a menekültek mellett. Bár még nagyon sok tennivaló van Magyarországon és általában a régióban a nők és a többi alulprivilegizált kisebbség esélyegyenlőségéért, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ha nehezen is, de van esély arra, hogy kedvező irányba haladjanak a dolgok. 

2015 Semota halála mellett több változást is hozott az életemben, köztük több olyan tevékenységet, amelyek bizonyos mértékben kimozdítottak a komfortzónámból. Mégis úgy láttam, hogy ezekben is sikerül teljesítenem. Ez sokat jelent, különösen, ha figyelembe vesszük a körülményeket. Mindemellett, voltak kellemes, vidám percek is ebben az évben, amikért nagyon hálás vagyok. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek is, akiket 2015-ben ismertem meg, vagy ebben az évben ismertem meg jobban – az ő támogatásuk nagyon sokat jelentett, legyen szó fórumtagokról vagy az aspergeres közösségen kívüli emberekről. Szeretnék egyébként aktívabb lenni ezen a felületen – sajnos, ez attól is függ, mi mindenre jut időm. Most, hogy egyre több dolgom van, sajnos kevesebb a szabadidőm is, amit jelentős részben az új speciális érdeklődési területemre fordítok, de rengeteg téma van, amiről szívesen írnék. Remélem, 2016-ban lesz időm és energiám megírni ezeket.