Azt
hiszem, ez a mostani év így vagy úgy, de mindenkiben nyomot
hagyott, aki ismerhette Semotát.
Egy
évvel ezelőtt szerettem volna írni neki egy posztot, amiben
megköszönöm, hogy pozitív irányba mozdította el az életemet.
Nagyon sajnálom, hogy ez a poszt nem készült el, bár azt nem
láthattam előre, hogy néhány hónappal később ő már nem lesz
közöttünk. A halála nagyon megviselt, és nehéz erről írni.
Azon is sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e egyáltalán ezt a
posztot. Egyfelől nagyon fontosnak tartom, hogy megőrizzük az
emlékét, másfelől viszont nagyon felkavaró megemlékezni róla.
Mégis,
minden nehézség ellenére úgy érzem, jól helytálltam a
mindennapi feladataimban. Ez nem kis teljesítmény, amiért nagyon
büszke vagyok magamra. Ugyanakkor mindez az ő segítsége nélkül
nem sikerült volna. Ő volt az az ember, aki segített visszaadni az
önbecsülésemet. Példát mutatott arra, hogy léteznek hozzám
hasonló emberek, és hogy így is lehet sikeresnek lenni. Igyekezett
mindig megerősíteni, és nagyon jól megértettük egymást. Ezen kívül olyan fogalmakkal
ismertetett meg, amelyek segítettek körülírni, miért érzem
kényelmetlenül magam egy-egy viccesnek szánt sértő megjegyzés
miatt, vagy arra, hogy egyáltalán nem normális az, ahogyan sokan
addig bántak velem. Egy olyan új értelmezési keretet kaptam tőle,
amely segít átlátni a különböző társadalmi és emberi
viszonyokat, és azt, hogy ezekben én pontosan hol helyezkedem el.
A
különböző politikai mozgalmakban való részvétel vagy az
aktivizmus korábban sem állt távol tőlem, azonban később egy
időre teljesen elvesztettem a hitemet abban, hogy az emberek
meggyőzhetőek, vagy hogy bármilyen változást ténylegesen el
lehet érni. Úgy éreztem, jelentéktelen vagyok, és nincs értelme
ilyesmiben részt vennem, mert úgyis mindenkiről lepereg. Az
Asperger-szindróma fogalmával való megismerkedésem tette lehetővé
mindazt, hogy ezt újragondoljam. Ekkor jutott eszembe, hogy volt
olyan ember, aki éppen az én hatásomra gondolta át, hogyan
viszonyul egy addig ellenségesnek elkönyvelt kultúrához – és
ez éppen egy aspoid vonásomnak, a téma iránti lelkesedésemnek
volt köszönhető.
Sőt,
nőjogi értelemben is egyre kedvezőbb változásokat látok, erre
utal az is, ahogy sokan Kövér László és Kovács Ákos
nyilatkozatait kommentálták. Kicsit persze tartok tőle, hogy ez
sokak részéről egy csakazértis-reakció, amit a kormány iránti
ellenszenvük vált ki, mégis, így is nagyon sokat jelent, hogy
kiálltak a női egyenjogúság mellett. Nem tették volna, ha
legalább bizonyos mértékig nem tartják elfogadhatatlannak. De
utalhatnék arra is, mennyien álltak ki idén a menekültek mellett.
Bár még nagyon sok tennivaló van Magyarországon és általában a
régióban a nők és a többi alulprivilegizált kisebbség
esélyegyenlőségéért, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ha nehezen
is, de van esély arra, hogy kedvező irányba haladjanak a dolgok.
2015
Semota halála mellett több változást is hozott az életemben,
köztük több olyan tevékenységet, amelyek bizonyos mértékben
kimozdítottak a komfortzónámból. Mégis úgy láttam, hogy
ezekben is sikerül teljesítenem. Ez sokat jelent, különösen, ha
figyelembe vesszük a körülményeket. Mindemellett, voltak
kellemes, vidám percek is ebben az évben, amikért nagyon hálás
vagyok. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek is, akiket
2015-ben ismertem meg, vagy ebben az évben ismertem meg jobban –
az ő támogatásuk nagyon sokat jelentett, legyen szó fórumtagokról
vagy az aspergeres közösségen kívüli emberekről. Szeretnék
egyébként aktívabb lenni ezen a felületen – sajnos, ez attól
is függ, mi mindenre jut időm. Most, hogy egyre több dolgom van,
sajnos kevesebb a szabadidőm is, amit jelentős részben az új
speciális érdeklődési területemre fordítok, de rengeteg téma
van, amiről szívesen írnék. Remélem, 2016-ban lesz időm és
energiám megírni ezeket.
