2016. február 12., péntek

Hozzáállás

A napokban szembejött velem egy cikk, ami arról tudósít, hogy Szarajevóban egy egész osztály megtanult jelnyelven kommunikálni az egyik hallássérült osztálytársa kedvéért. 

Úgy érzem, mind az esemény, mind annak a tudósítása megérdemel egy külön posztot, annál is inkább, mert jól mutatja, mennyire nem egyértelmű a többségi társadalom hozzáállása az akadályozott emberekhez. Mivel én magam nem vagyok hallássérült, így talán nem az én tisztem megmondani, hogyan is lenne érdemes hallássérültekről írni. Ugyanakkor a cikk nyelvezete és megfogalmazása több ponton is emlékeztet azokra a szövegekre, amiket autistákról írnak. Íme a cikk magyar fordítása:

Szarajevóban egy egész osztály megtanult jelnyelven kommunikálni a hallássérült osztálytársuk kedvéért

A hatéves, hallássérült Zejd Ćoralić osztálytársai hihetetlen dolgot tettek az osztálytársukért.
Tavaly Zejd anyukája úgy döntött, hogy normális iskolába (sic!) iratja őt, viszont szembesülniük kellett azzal, hogy az iskolában senki nem ismeri a jelbeszédet.
Zejd tanítónője, Sanela Ljumanović minden erejével törekedett arra, hogy kapcsolatot teremthessen Zejddel, azonban hamar felismerte, hogy a szokásos kommunikációs trükkökkel és módszerekkel nem fog boldogulni, írja a metro.co.uk. 
Ezért a tanítónő hihetetlen dolgot tett: az egész osztályt megtanította a jelnyelvre, hogy Zejd könnyebben kommunikálhasson az osztálytársaival.
Három hónap alatt tehát az Osman Nakaš Általános Iskola első osztályos tanulói megtanulták a jelbeszéd alapjait. A hatéves Zejd önbizalma ennek hatására azonnal megnőtt.
„Zejd most már vidáman indul el iskolába, boldog és motivált” – meséli az anyukája, Mirzana Ćoralić.
Az osztálytársai annyira lelkesek, hogy még a szüleiket is elkezdték megtanítani a jelbeszédre.
„Örülök, hogy Zejd nyelvén tanulhatok, mert így tudok beszélgetni vele és más hallássérült gyerekekkel. Emellett nagyon jó móka.” – mondta el Tarik Šijarić, Zejd egyik legjobb barátja az osztályból.
Zejd tanítónője reméli, hogy a jelbeszéd megtanítása bevezetésre kerül az oktatási programban, mert jót tesz a gyerekeknek, és segít nekik abban, hogyan viszonyuljanak ehhez a fogyatékossághoz.
„Mind örülünk annak, hogy megtanultunk egy új nyelvet. Most az a célunk, hogy megtanítsuk Zejdet szájról olvasni. Zejd jó és okos gyerek.” – jegyezte meg a tanítónő.


Én azért is örültem ennek a hírnek, mert jól példázza azt, hogy lehet szegregáció nélkül is olyan környezetet teremteni, ami jobban megfelel az akadályozott emberek igényeinek. Ebből a nem hallássérült gyerekeknek sem származott hátrányuk, sőt, ahogy Zejd osztálytársa fogalmaz, ezáltal ők is csak gazdagodtak. Ezzel a gesztussal ugyanakkor mind a tanítónő, mind az osztály demonstrálta, hogy számukra fontos, hogy Zejd a többi gyerekkel egyenrangú módon be tudjon kapcsolódni az órai munkába és az osztály életébe.

Ha viszont magát a szöveget elemezzük, akkor kevésbé kedvező a kép. Talán a fordítás alapján is jól érzékelhető, hogy a cikk kissé bulvárosan van megírva, és igyekszik felhívni a figyelmet arra, milyen különleges dolgot tettek a szarajevói gyerekek. Ezzel önmagában nincs gond; ahogy már említettem, én magam is jelentős dolognak tartom. Abban is mind egyetérthetünk, hogy ritkaságnak számít, hogy a többség alkalmazkodik az akadályozott emberek igényeihez. Ugyanakkor én a cselekedet nem mindennapi voltának kiemelése mellett egyúttal azt is jelezném, hogy igenis lehet ez hétköznapi tapasztalat, csak döntés kérdése. 

Kíváncsi lennék ezen kívül arra is, hogy maga Zejd Ćoralić hogyan éli meg mindezt. Az ő nevében az anyukája és a tanítónő beszél, őt viszont nem szólaltatják meg a cikkben. Ez azért is feltűnő, mert az osztály egy másik tanulóját viszont megszólítják. Számomra ez kissé furcsa helyzetet teremt. Az újságíró tudósít ugyan arról, hogy Zejd osztálytársai megtanulták a jelbeszédet, sőt, fotókat is lehet látni róla, azonban nem használja ki az alkalmat arra, hogy közvetítést kérjen saját maga és Zejd között. Úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne, mintha a hallássérült volta miatt nem lehetne egyenértékű interjúalany azzal az osztálytársával, akit az újságíró megkérdezett. 

A cikk megírásának módját azért is elemeztem ennyire részletesen, mert pontosan rávilágít arra, hogy milyen a társadalom hozzáállása a fogyatékos vagy más neurotípushoz tartozó emberekhez. Érezhető, hogy a szerző támogatja a kezdeményezést, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a hallássérült tanulót nem kezeli egyenértékűként a nem fogyatékos diákokkal. Ezt azért is emelem ki, mert azután, hogy elkezdtem írni ezt a posztot, több helyen is megtaláltam ezt a szöveget. Másfelől pedig azt látom, hogy a többség szavakban támogatja a fogyatékosok esélyegyenlőségét, azonban nem kezeli őket egyenrangú partnerként. Természetesen a jó szándékot értékelem, ugyanakkor csak akkor igazán hiteles, ha az illető egyenrangú félként kezeli a fogyatékosokat, és adott esetben reflektálni tud arra, ha a szavaiban és a cselekedetein az érintettek szerint nem ez érződik.

A cikk nyelvezete tehát a társadalom többségének fogyatékossághoz való hozzáállását tükrözi, azonban egy olyan közösségről adott hírt, amely nem csak szavakban, hanem tettekkel is bebizonyította, hogy a közösség minden tagja egyformán fontos, és egyenrangú félként kezelik a hallássérült diákot is.