2016. május 8., vasárnap

Mi a baj az univerzális szemlélettel?

Az autizmus kapcsán elég gyakran elhangzik a „címke” szó. Amikor valakinek coming outoltam, akkor megjegyezte, hogy ő a helyemben nem aggatna címkéket magára. Sokan mondják azt is, hogy igazából a normalitás meghatározása teljesen önkényes és egyedi. Ilyenkor rendszerint olyan mondatok is előkerülnek, hogy „végtére is, mind emberek vagyunk, és nem az a lényeg, hogy autisták vagyunk-e vagy sem”. Ez első látásra elég vonzónak tűnhet, és az lenne a cél, hogy ez alapján ne tegyenek ember és ember között különbséget. Ugyanakkor több aspergeres számára, köztük számomra is, ez a nézőpont ebben a formában taszító. Mitől lehet káros minden jó szándék mellett ez a hozzáállás?

1. A „címkék” érted vannak, nem ellened

Sok kategória valóban hatalmi viszonyt is hordoz magában. Alapvetően én úgy látom, hogy a neurodivergens emberek viszonylatában a neurotipikus – nem neurotipikus felosztásnak van jelentősége. A világ a neurotipikusok igényeire van szabva, és ez határozza meg a különböző neurodivergens csoportok helyzetét is. Mind az autizmus, mind más neurodivergens csoportok jellemzői annak függvényében van megfogalmazva, hogy miben tér el a neurotipikusok átlagos képességprofiljától. Természetesen jogos az a felvetés, hogy miért éppen ezt az értelmezési keretet fogadjuk el, és az is mutat egy hatalmi viszonyt, hogy a neurotipikust tekintjük alapnak, kiindulópontnak. (Tény ugyanakkor, hogy az emberek többsége valóban neurotipikus, így ez indokolhatja, miért éppen ez a képességprofil a kiindulási alap.)

Ezt a hatalmi viszonyt és a nyelvi megnyilvánulását nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. Viszont ezekből a meglévő kategóriákból lehet profitálni is. Találkozhatsz olyan emberekkel, akiknek hasonló a képességprofiljuk, mint neked, és hozzád hasonló dolgokon mentek keresztül. Ugyanígy, segít szavakba önteni az eddigi tapasztalataidat, érzéseidet, és olyan közösséget is találhatsz, ami a ti közös érdekeiteket védi. Azért haragszom különösen a „címkeellenességre”, mert általában éppen azt állítja be negatívumként, amikor valaki az identitása megtalálásakor profitálna a különféle kategóriák meglétéből (ha már addig hátrányok érték amiatt, mert ahhoz a csoporthoz tartozik).

2. Burkolt különbségtétel

Voltaképpen azok, akik a fenti megjegyzéseket teszik, gyakran maguk is különbséget tesznek autisták és nem autisták között. Ha egyértelmű, akkor miért kell hangsúlyozni, hogy „végtére is, mind emberek vagyunk”, vagy hogy „nem a címke számít”? Ezen kívül a kategóriák megalkotása természetes dolog, a nyelv maga is kategóriákból áll (pl. maga az a szó, hogy „ember” vagy mondjuk „asztal” is bizonyos kategóriákat jelöl, ezen belül sokféle ember vagy éppen asztal létezik). Más kérdés persze, hogy mihez viszonyítunk és miért éppen ahhoz viszonyítunk, illetve hogy hordoz-e magában a hatalmi viszonyt az adott kategóriák megléte. Érdekes, hogy azok, akik ellenzik a címkék meglétét, nem ellenzik a különféle más melléknevek használatát, vagy legalábbis én nem láttam még példát arra, hogy valaki felháborodott volna amiatt, mert létezik külön barna szemű, zöld szemű, kék szemű, stb. emberek kategóriája. Ők maguk is megkülönböztetik tehát az „autistát” a többi melléknévtől, ami a hatalmi viszonynak is köszönhető. Valószínű, hogy ők ezt a jelentést szeretnék eltávolítani, azonban ezt a címkék eltörlésével nem lehet megtenni (amit szerintem a „címkék” előtti történelem már elég jól bebizonyított).

3. Bagatellizálás

A „címkeellenesség”, a különféle kategóriák becsmérlése azt is tagadja, hogy ez a hatalmi viszony valóban létezik, és ezáltal bagatellizálja azokat a problémákat is, amik egy adott csoportot érintenek. Azokkal a megjegyzésekkel, amelyek szerint a normalitás egyéni meghatározás kérdése, az a legnagyobb gond, hogy egyéni preferenciának tüntet fel társadalmilag meghatározott elvárásokat, tulajdonságokat. Valóban mindenki számára más a normális, így például autistaként nekem is a saját működésem a természetes. Ugyanakkor már kiskorom óta látom, hogy az emberek körülöttem másként érzékelik a dolgokat, és azt, hogy nekem rendszerint az eltérő érzékelésemből hátrányaim fakadnak.

A szépséghez hasonlóan lehet egyéni preferencia kérdése is a „normalitás” meghatározása, ugyanakkor létezik egy olyan társadalmi meghatározása is, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni (és az egyéni preferenciákra is kihatással van). Ha valaki közli, hogy egy másik ember „nem normális”, általában a beszélgetőpartnere nem szokott visszakérdezni, hogy mit ért „nem normális” alatt. Autista-neurotipikus viszonylatban pedig egyértelmű, hogy ilyenkor a neurotipikus viselkedésformák számítanak „normálisnak”. Maga a „normális” szó is éppen azt tükrözi, hogy „bizonyos normáknak megfelelő”, a normák pedig rendszerint nem egyéni standardokat, hanem társadalmi megállapodásokat takarnak.

Az általános probléma egyedivé tétele így kétségbe vonja azt is, hogy valakiket csoportszinten érnek atrocitások amiatt, mert nem felelnek meg bizonyos normáknak. Ehhez hasonlóan a „mind emberek vagyunk, nem számít, autisták vagyunk-e vagy sem”-típusú mondatok azt sugallják, hogy voltaképp az autistákat nem is érik hátrányos megkülönböztetések, és ezzel bagatellizálja az autisták csoportszintű problémáit. Ugyanígy, ha valaki azt mondja, hogy valaki az öndiagnózissal „felcímkézi magát”, azzal azt érezteti, hogy a másiknak nem lehetnek olyan komoly nehézségei, amelyek indokolttá teszik a „címke” használatát.

4. Áldozathibáztatás

Néha aspergeres körökben is találkozni olyan megjegyzésekkel, hogy „nem igazán szerencsés ez alapján a tulajdonság alapján szerveződni”, hasonlóképp, ahogy a melegekkel kapcsolatban is elhangzik, hogy „a melegfelvonulással voltaképpen ők is elkülönülnek és hozzájárulnak a saját megkülönböztetésükhöz”. Az ilyen kommentek olvasása közben nekem is gyakran az az érzésem támad, hogy a szerző szerint mi magunk különítjük el magunkat a neurotipikusoktól. Hasonló jelenség, amikor magukat progresszívnak tartó emberek azért támadják a feministákat, mert szerintük túlságosan is a két nem szerint gondolkodnak (mintha a nőket nem ez alapján a felosztás alapján érnék hátrányok).

Tény és való, hogy egy közös identitásban mindig benne van az, hogy az érintett csoport tartozik valahova, cserébe viszont egy másik csoportba már egész biztosan nem tartozik. Aki autista, az biztosan nem neurotipikus (figyeljük meg, hogy itt is visszatér az, amit már fentebb is írtam – itt az igazi választóvonalat a neurodivergens-neurotipikus tengely képezi, hiszen egy autista lehet egyben diszlexiás, ADHD-s, bipoláris, de neurotipikus biztosan nem). De az, hogy az autisták nem neurotipikusok, még nem jelenti azt, hogy nem csatlakozhatnak hozzájuk neurotipikusok. Ugyanúgy, ahogy a melegfelvonuláson is részt vehetnek heterók.

Ugyanakkor azt mondani, hogy mi magunk is hozzájárulunk a szerveződéssel saját magunk kirekesztéséhez, nem kicsit áldozathibáztató. Ugyanis nem a neurodivergens emberek rendezték be a neurotipikusok igényei szerint a világot, és nem ők kérték, hogy bánjanak velük az eltérő képességprofiljuk miatt alacsonyabbrendűként. Aki amiatt hibáztat egy csoportot, mert csoport szinten szeretne fellépni az őt érő hátrányok ellen, az gyakorlatilag paradox módon az ő egyenjogúsítási törekvéseiket állítja be a megkülönböztetés fő okaként.

Ha majd a képességprofilja, neme, szexuális orientációja, etnikai hovatartozása, stb. miatt nem ér senkit hátrányos megkülönböztetés, és ha ez alapján senkit nem tekintenek alacsonyabbrendűnek, akkor lehet arról beszélni, hogy mind emberek vagyunk és hogy a címkék csak ruháknak valók. Addig viszont nem lehet eltekinteni attól a felosztástól, amit maga a rendszer alkotott meg, főleg, ha valakit emiatt ér hátrányos megkülönböztetés nap mint nap.