2016. szeptember 13., kedd

Életmód

A fórumra regisztrálók között sokan írnak arról, hogy őket nem érdeklik és szórakoztatják a bulik, és ez adott esetben a barátaikkal való konfliktusokhoz is vezet. Úgy látom, sok aspi számára a szórakozás kérdése, a bulizás képezi az aspi-NT megkülönböztetés egyik alapját is. Mivel a nyáron többször is volt lehetőségem NT bulikban részt venni, ezért a tapasztalataimból kiindulva most arról szeretnék írni, hogy számomra aspiként milyen megtapasztalni a sok NT szívéhez kedves partikat, fesztiválokat. Ebből természetesen általánosítani nem lehet, de abban reménykedem, hogy sikerül megfogalmaznom pár dolgot, ami más aspiban is felmerült már, illetve talán érdekes lehet NT olvasók számára is.

Sokszor zavar, amikor emberek a fórumon a partikba járást egyenlővé teszi az NT léttel, hiszen ezt leegyszerűsítésnek érzem. A neurotipikusok éppúgy nem homogén massza, mint az autisták; sokan közülük sem szeretik a szórakozóhelyeket, illetve NT-k között is vannak introvertáltak, akik jobban szeretnek otthon olvasni, mint bulikba járni. Ugyanígy aspik között is lehetnek, akik szeretnek bulikba járni. Ugyanakkor valószínű, hogy egy neurotipikus fesztelenebbül tud viselkedni egy partin, mert egy parti tele van olyan dolgokkal, amik egy aspi számára kellemetlenek lehetnek. Ilyen lehet zajérzékenyek számára a hangos zene, de nekem személy szerint sosem ez volt a legnagyobb problémám ezekkel a rendezvényekkel.

Nálam mindig az képezte a legnagyobb problémát, hogy ilyenkor nem tudok feloldódni és mozogni. Ez bizonyára arra is visszavezethető, hogy sokat bántottak az ügyetlen mozgásom miatt, így nem örülnék neki, ha a táncstílusom miatt kinéznének. Úgy gondolom, ami leginkább segíteni szokott ilyenkor abban, hogy jobban feloldódjak, az a tudat, hogy a rendezvénynek vagy a rendezvényen jelen lévőknek van némi közük a speciális érdeklődési területemhez.

A másik dolog, hogy mindig is sejtettem, hogy egy parti szociális esemény, de sosem értettem, pontosan mi is teszi azzá. Nagyon sokáig nem igazán tudtam, mi köti össze az embereket. Sokáig azt gondoltam, hogy elegendő, ha az ember sokat beszélget a másikkal, de ezen kívül nem tudtam volna megmondani, hogy mitől alakulnak ki emberi kapcsolatok. Azt gondoltam, sok beszélgetés kell hozzá, így azokkal a helyzetekkel nem is igen tudtam mit kezdeni, amikor valaki meghívott egy szórakozóhelyre, ahol olyan hangos volt a zene, hogy nem lehetett hallani a másikat. A táncot, mint szociális jelenséget nem tudtam értelmezni még azután sem, miután megtudtam, hogy a táncnak gyakran ismerkedési funkciója van. Nálam már az komoly előrelépésnek számított, amikor elkezdtem beszélgetni valakivel, hiszen korábban nem tudtam, mikor lehet becsatlakozni, és nem mertem másokhoz odamenni; később pedig már nem is nagyon lehetett, mert a különböző baráti köröknek már megvoltak a bevett témái, és olyan emberekről, közös élményekről is beszélgettek, amikhez nekem nem volt közöm, és illetlennek éreztem volna, ha közbeszólok.

Mivel a partikat nem értettem, ezért el is utasítottam ezt az életmódot. Egyszer-kétszer hívtak meg szórakozóhelyre, de mivel nem tudtam feloldódni, ezért szorongással vegyes unalom töltött el gyakran, mikor ilyen helyen jártam. Az sem volt épp megnyugtató, amikor láttam, hogy másoknak ez olyan könnyen megy. Ettől inkább csak még rosszabbul és még kívülállóbbnak éreztem magam. Nem vonzott az sem, hogy este későn kellett hazamenni, így nem volt elég időm az SI-mmel foglalkozni vagy csak egyszerűen otthon kényelmesen megvacsorázni, pihenni. Emiatt kezdett kialakulni bennem egy távolságtartás is a partizás mint életforma iránt. Nem vetettem meg azokat, akik részt vesznek bennük, de igyekeztem mindig hangsúlyozni, hogy ez nem az én világom. Joggal merülhet fel, idén miért mentem el többször ilyen helyre; leginkább, mert egyiknek sem szigorúan az esti bulizás volt a lényege.

A nem SI-mhez kapcsolódó eseményen jelen lévő, általam többnyire ismeretlenekből álló társaságba úgy érzem, nem tudtam kellően beilleszkedni. Beszélgettem persze néhányakkal, sőt, olyannal is találkoztam, akivel SI-témákról is tudtam beszélgetni, ugyanakkor úgy éreztem, nem vagyok a társaság része, és hogy teljesen értelmetlenül vagyok ott (utóbbi érzés természetesen még jobban erősítette a szorongásomat). Abban reménykedtem, hogy a beilleszkedés problémáján az esti partiban való részvétel valamelyest segíthet. Mivel akkor már nagyon fáradt voltam, és előtte sokáig beszélgettem SI-témáról valakivel, ezért sikerült végre nekem is feloldódnom. Volt más olyan résztvevő is, akivel tudtam ilyen témákról beszélni, és az ő jelenléte hasonlóan megnyugtató volt.

Tánc közben viszont őket is figyeltem és próbáltam minél inkább utánozni, amit csinálnak. Figyeltem, ahogy odamennek egymáshoz, ahogy mindig más emberrel táncolnak, ahogy megölelik egymást. Világossá vált, hogy a tánc közben is történik kommunikáció, és nagyon jól látszott, hogy igyekeznek minél több emberhez kapcsolódni. Bizonyára annak, hogy rámosolyogtak a másikra és a másik előtt táncoltak, olyan funkciója is van, hogy éreztetik a másikkal, hogy örülnek a jelenlétének, és tudni akarják, hogy ő is élvezi-e a partit. De sok jelzés természetesen még így sem egyértelmű. A határok elmosódnak a szexuális célú ismerkedés és a barátkozás között, és ez azért zavarbaejtő. A partizás, ismerkedés – szemben mondjuk a speciális érdeklődési területtel – kiszámíthatatlan, és tele van olyan helyzetekkel, amikre hiába kellene, nem mindig lehet jó reakciót adni. Számomra ez egy nagy felismerés volt, és segített jobban megérteni az NT-ket. Most már azt hiszem, kezdem felfogni, mi vonzza ebben őket annyira.

Ettől még persze nem leszek az esti partik ördöge, és továbbra sem fogok önszántamból ilyen helyekre menni, ami alól csak egyes SI-khez kapcsolódó rendezvények képeznek kivételt. A magam részéről nem vetem meg, ha valaki inkább partizással tölti a szabadidejét, cserébe viszont úgy gondolom, én is joggal várom el, hogy valaki ne nézzen le, amiért én inkább otthon töltöm a szabadidőmet olvasással vagy számítógépezéssel, esetleg egy előre megbeszélt találkozóval, lehetőleg egyszerre egy emberrel vagy egy kisebb csoporttal, mint amilyen például egy fórumtalálkozó.

Ezen kívül persze a szabadidő eltöltésének rengeteg más módja is van a sportolástól kezdve a főzésen vagy a hangszereken játszáson át a randevúkig és a kisebb-nagyobb csoportban történő kocsmázásig. Szerintem mindnek megvan a létjogosultsága, egyik sem alacsonyabb rendű a másiknál. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy gyakran inkább az extrovertált NT-k életformáját tekintik sokan magasabb rendűnek, és ezért gyakrabban szólják le azokat, akik inkább visszahúzódó természetűek, és jobban szeretnek otthon olvasni vagy számítógépezni, ami rajtam kívül sok más aspira jellemző. Ugyanakkor engem az is zavar, amikor aspik tesznek leegyszerűsítő megjegyzéseket a neurotipikusokra, vagy leszólják azt az életformát, ami inkább az (extrovertált) NT-kre jellemző.

Ugyanakkor, nem tudom azt mondani, hogy nem értem meg ezt az álláspontot. Nekem az a benyomásom, hogy sok aspi nem mer kiállni a saját életformája mellett a barátai lesajnáló megjegyzései hallatán, és ennek kompenzálásaképp beszél kissé lenézően erről az életformáról. Az olyan megjegyzések például nagyon önbizalomrombolóak tudnak lenni, amikor valaki a bulizást, a szocializálást vagy a párkapcsolatot az élettel azonosítja, mintha ezen kívül az időt semmi mással nem lehetne eltölteni. Biztos mindenki hallotta már különféle kontextusban, hogy „annyi dolgom van, hogy nincs semmi életem mellette”, „szabadidőmben nem is megyek sehova, nincs semmi életem”. Vagy amikor valaki érezteti, hogy a speciális érdeklődési terület, amivel egy aspi általában szeret foglalkozni, mennyire mellékes dolognak tűnik a szemében, amivel maximum akkor éri meg foglalkozni, ha az embernek extra szabad ideje van. Ezért tudnak nagyon fájóak lenni az olyan megjegyzések, hogy „örülök, hogy neked van időd ezzel foglalkozni”, hiszen ahogy már korábban is írtam, én személy szerint, de valószínűleg más aspi is, nagyon erősen kötődöm a speciális érdeklődési területeimhez, és általában örömet okoz, ha ezzel foglalkozhatok.
Úgy gondolom, hogy senki sem szabhatja meg másnak, mivel foglalkozzon szabadidejében. Így arra szeretném biztatni minden hozzám hasonló életstílust preferáló spektrumtársamat, hogy álljon ki magáért ilyenkor (mondom ezt úgy, hogy ez nekem sem mindig sikerül). Nyugodtan tegyen ironikus megjegyzéseket, nyugodtan tegye szóvá, hogy neki a saját szabadidős tevékenysége is fontos, esetleg, ha közelebbi a viszony, akkor azt is, hogy ő nem érzi jól magát a partikban. Tisztában vagyok vele, hogy sokszor szinte elvárás, hogy valaki szeressen bulikba járni, és sok aspi eleve alacsonyabb helyet foglal el egy csoporthierarchiában, így úgy gondolja, hogy végülis a többieknek igazuk van, amikor leszólják az ő életformáját, rosszabb esetben érzelmi zsarolással próbálják rávenni, hogy olyasvalamiben vegyen részt, amiben nem akar („biztos csak azért nem jössz, mert nem szeretsz minket”), még ha az illető korábban többször jelezte is, hogy nem velük van baja, csak szeretné inkább máshogy eltölteni a szabadidejét. Természetesen érthető, ha elsőre az a benyomás keletkezik másokban, hogy esetleg velük lehet baj, anélkül is, hogy kimondottan az érzelmi zsarolás lenne a szándékuk azzal, hogy ennek hangot adnak, így mindenképp érdemes lehet ilyen helyzetben tisztázni és hangsúlyozni, hogy nem a résztvevők, hanem maga a parti okoz kényelmetlenséget, és esetleg más közös tevékenység után nézni. 

Ha viszont a társaság többedszerre sem fogja fel, hogy nem ellenük szól, ha valaki nem akar résztvenni a közös buliban, főleg, ha más jelzésekből nyilvánvaló, hogy szó sincs személyes problémákról, akkor az intő jel, hogy ezek az emberek nem is érdemlik meg a társaságunkat. Az pedig igazából senkinek nem okozna jó érzést, ha az illető csak kényszerből venne részt – maximum a csoport többi tagja lehet elégedett, hogy rá tudták erőltetni a saját akaratukat a másikra, és ezáltal dominanciát gyakorolni felette.