2016. október 6., csütörtök

A Tóth Zoltán-ügy margójára

Nemrég kitört Angliában és Magyarországon a botrány egy magyar származású kuruzsló, Tóth Zoltán körül, aki – milyen meglepő – azt hirdeti, hogy ő „meg tudja gyógyítani” az autizmust. Ezt részletesen AC  dokumentálta a Facebook-oldalán, aki kíváncsi a részletekre, az utóbbi linkre kattintva tud tájékozódni.

Nekem már eleve gyanús minden olyan kezdeményezés, amely az autisták meggyógyítására irányul. De a botrányt kiváltó SPOT-terápia körül nem is ez a legnagyobb balhé, hanem az, hogy az autizmust gyakorlatilag erőszakkal (megfélemlítéssel, dolgokra kényszerítéssel, kiabálással, stb.) próbálták meg „kigyógyítani” az autistákból.

Én nem szeretném sem a SPOT-hátterét, sem a különböző összeesküvés-elméletekkel való kapcsolatát firtatni. Nem ők az egyetlenek a világon, akik úgy gondolják, hogy az autizmus valamiféle gyerekkori trauma kivetülése, és a megfelelő terápiával kinevelhető. Ez egy elég régi sztereotípia azóta, hogy egyáltalán az autizmust néven nevezték (lásd a fridzsideranya-elmélet, amely arra vezeti vissza az autizmust, hogy a gyerek édesanyja nem törődött eléggé a gyerekével, ami jól rámutat arra, hogy egy anya a társadalom szerint sosem csinálhat semmit elég jól). Ez is – mint sok más elképzelés, amely az autizmus gyógyíthatóságát hirdeti – abból indul ki, hogy az autista személy mögött igazából egy neurotipikus lapul, azonban a neurotipikus személyt csak a „megfelelő” bánásmód fogja előhozni belőle.

Csakhogy.

Általában ezt azért szokták hinni az emberek, mert sok autista előbb vagy utóbb valóban megtanul neurotipikus módjára viselkedni. Nem a saját maga kedvéért, hanem mert az autisztikus viselkedése miatt vagy büntetik, kinevetik, vagy nem tud beilleszkedni, ha a számára komfortos módon közelít az emberekhez. Vagy egész egyszerűen csak nem értik meg.

Ezek után az ember óhatatlanul is elkezd azon gondolkodni, hogy miért lehet más, mint a többiek, és miért lehetnek nehézségei. Sokan azt a következtetést vonják le, hogy a legjobban akkor járnak, ha megpróbálják elsajátítani a környezetük kommunikációs sémáit, és egy idő után azok szerint kezdenek viselkedni.

Ehhez még hozzáadódnak azok a szociális helyzetek, játszmák, mögöttes jelentésű mondatok, amelyeken egy NT könnyebben ki tud igazodni, mint egy autista. Egy idő után – sokszor keserű tapasztalatok árán – viszont egy autista is megtanulja valamelyest kezelni ezeket a helyzeteket, és sokkal kritikusabban áll hozzá a látszólag jóindulatú emberekhez, mint addig. Ez persze nem csak a gondolkodásban, hanem magában a viselkedésben, a bizonyos helyzetekre adott válaszokban is megnyilvánul.

De belül az illető végig autista marad. Azok a reakciók, amelyeket egy NT ösztönösen érez, vagy kevés tapasztalat után ösztönösen alkalmaz, egy autistánál végig tanult válaszok maradnak, bár egyes elemek természetesen hosszas alkalmazás után beépülhetnek a viselkedésébe.

Arról nem is beszélve, hogy egy autista sosem lesz teljesen neurotipikus, és ezt mások is érezni fogják. Mindig megmarad a különcség és a furcsaság, amely talán nem minden esetben szembetűnő, de az illető legalábbis végig érezni fogja, hogy ő kilóg a sorból.

Egy idő után persze van, aki megtanul neurotipikusként élni és viselkedni úgy, hogy közben pocsékul érzi magát legbelül. Mások nyíltan felvállalják bizonyos furcsaságaikat, mert nem tudják vagy nem akarják azokat elrejteni.

De mindkét esetben megtanulnak neurotipikusként viselkedni, és ezt a mindennapok során alkalmazni is fogják, mert a tapasztalataik alapján azt a következtetést vonták le, hogy másként nem fognak tudni legalább minimálisan szinten elfogadottak lenni. Természetesen maga a neurotipikus módjára viselkedés önmagában nem negatív és elítélendő dolog.

Ugyanakkor folyamatosan neurotipikusként viselkedni olyan, mintha az embernek folyamatosan idegen nyelven kéne beszélnie, és sosem használhatná az anyanyelvét. Az autista érdekvédők, ha úgy tetszik, épp azért küzdenek, hogy egy jelentős kisebbség által használt nyelv ugyanúgy az állam – jelen esetben az emberiség – hivatalos nyelve legyen, és a többség nyelvével – jelen esetben a neurotipikusokéval – egyenrangú lehessen.

Az autizmus-terápiákkal pedig nem az a gond, hogy megtanítják a neurotipikusok nyelvének alapjait, hiszen ebből rengeteget lehetne profitálni. Rengeteg fájdalmat és veszélyes helyzetet el lehetne így kerülni, de természetesen ez már nem csak a neurotipikus kommunikációt, hanem más hatalmi struktúrákat is érint, például a nemi szerepelvárásokat. Ezeknek a terápiáknak a nagy részével az a baj, hogy utána elvárásként jelenik meg, hogy csak ezt a nyelvet beszéljük, a saját magunk számára komfortos viselkedésformákat, vonásokat pedig, amikkel az égvilágon senkinek sem ártunk, felejtsük el. És ezt gyakran kényszer, erőszak útján akarják elérni.

Ugyanúgy, ahogy ez a SPOT-terápia és a többi kuruzsló is, csak az ő esetükben az a legundorítóbb, hogy ezek az emberek a saját karrierjüket, egzisztenciájukat tudatosan mások bántalmazására építik. Ezen kívül kihasználják azokat a tanácstalan és kétségbeesett szülőket, akik nem igazán tudják hova tenni az autizmust, és a kuruzslókhoz is gyakran az a hit vezeti őket, hogy talán így a gyereküknek majd könnyebb lesz felnőni.

A gyerekük az én és más autisták megítélése szerint akkor lesz boldog, ha úgy létezhet, ahogy neki jólesik, természetesen ismerve a neurotipikus sémákat és azokat a nehézségeket, amik rájuk várhatnak, de nem átvéve egy tőlük idegen létezési formát.