2016. november 9., szerda

Szociális érzékenység

Pár napja több felületen is találkoztam a TV2 hajléktalanokról megjelent riportjával (az eredeti videót itt találtam meg). Mivel az említettek közül az egyik környéket nagyon gyakran látogatom, ezért pontos fogalmaim vannak arról, hogy milyen állapotok uralkodnak arrafelé. Kíváncsi voltam, mit ad hozzá a TV2 a témához.

Hát belenéztem, és megállapítottam, hogy semmit. Csak lesajnáló kommenteket kapunk az életmódjukról és az ottani szagokról. Az égvilágon semmi nem derül ki arról, hogyan kerültek ebbe a helyzetbe, egy hajléktalanszállón kívül nem tudunk meg arról, milyen lehetőségeik vannak a kitörésre. Megszólal Az Utca Embere is, aki áldozathibáztató módon közli, hogy a hajléktalanok saját maguk tehetnek a sorsukról, ha elmennének dolgozni, nekik és másoknak is könnyebb lenne az életük. A virágárus panaszkodik, hogy már nincs vevője. Amikor végre egy hajléktalan is megszólal, a riporter egyetlen kérdése hozzá, hogy mikor fürdött utoljára. A TV2 riporterei ezen kívül jeleskednek abban, hogy kimondják a nyilvánvalót: a helyzet tarthatatlan.

Mi a baj mindezzel, és miért írok erről ezen a blogon?

Először is azért, mert mélységesen felháborít az, hogy ma Magyarországon olyan emberek, akik a helyzet bemutatásával legalább vázolhatnák az alapvető okokat a szélesebb közönség előtt, lesajnáló és megalázó hangnemben beszélnek egy egész csoportról. Ami nemhogy nem segíti az elfogadásukat, hanem még nagyobb gyűlöletet szít ellenük. Tegnap a „migránsokról” beszélnek megalázó hangnemben, ma a hajléktalanokról, ki tudja, mikor követik őket az autisták. A hajléktalanok éppúgy egy kiszolgáltatott, marginalizált csoportnak számítanak, mint az autisták, és úgy gondolom, hogy akkor járok el következetesen, ha felemelem a szavam az ehhez hasonló riportok ellen. Az autista érdekvédelem akkor igazán következetes, ha közben nem feledkezünk meg más kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekről és a többségről sem. Ezen kívül az autisták reprezentációjánál is gyakran tapasztalom, hogy az autistákat inkább csak díszletként kezelik, vagy ha megszólalnak, akkor semmiképp sem egyenrangú partnerként kapnak szót. Hasonló helyzetet láttam ebben a riportban is. A riportban megszólaltatott egyetlen hajléktalant csak arról kérdezi meg a riporter, hogy mikor fürdött utoljára. Nem tudjuk meg, ki ő, hogyan került ebbe a helyzetbe, milyen megoldásokat lát a helyzete javítására. Ráadásul ez a kérdés egy ismeretlen ember felé nagyon tapintatlan és személyes térbe mászó, ezen kívül szükségtelen és lényegtelen is. Még ha valakit őszintén érdekelnek is a hajléktalanok fürdési szokásai, akkor sem illik egy teljesen ismeretlen embernek ezt a kérdést feltenni. Szerintem ilyen esetekben fontosabb a másik ember komfortérzete, mint a kíváncsiság, ha valakit ez nagyon érdekel, akkor előbb ismerkedjen meg hajléktalanokkal. Amikor egy autista ilyen durván személyes térbe mászó kérdést tesz fel, a beszélgetőpartner teljes joggal húz határt és veszi zokon a kérdést, még akkor is, ha pontosan tudom, hogy autistaként olykor nehéz felmérni, mit illik kérdezni és mit nem. 

Nem akarok persze hazudni. Én is érzem a szagokat, sőt egyesek szerint érzékenyebb is vagyok rájuk, mint egy neurotipikus, és gyakran támad szó szerint hányingerem a szagoktól, amikor a Blaha Lujza téri aluljáróban járok. Érzelmileg is rendkívül megrázó látni őket, még sokadszorra is. Felkavaró és egyben felháborító, hogy emberek ilyen életkörülmények között élhetnek, legyen ennek az oka a munkahely elvesztése, egy komolyabb anyagi vagy magánéleti megrázkódtatás, vagy bármi más. Nem tudok rájuk haragudni, és nem is gondolom, hogy jogom lenne ítéletet mondanom felettük. Inkább az dühít, hogy ebben az országban ma emberek ilyen körülmények között élhetnek.

Nagyon könnyű jól szituált emberként azt mondani, hogy menjenek el dolgozni. Aki ilyet mond, az nem tudja, milyen nehéz Magyarországon elhelyezkedni, mert megvan az a szerencséje, hogy nem kell dolgoznia vagy pedig talált magának munkát. Ráadásul a Blaha Lujza téren lévő hajléktalanok sem úgy néznek ki, mint akik tegnap kerültek az utcára. Hosszú évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy valaki ilyen életkörülmények közé jusson. Sokan közülük ráadásul ma már munkaképtelenek. Igazságtalannak érzem azt is, hogy ismeretlenül ítélkezzünk emberek sorsa felett. Egy munkáltató pedig nyilvánvalóan nem fog hajléktalant alkalmazni, hiszen a legtöbb munkához bejelentett lakcímre van szükség. Ezen kívül ők a hajléktalanok többségéhez hasonlóan valószínűleg nem tegnap kerültek az utcára, és könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy hosszú évek, évtizedek alatt sem találtak munkát. A hajléktalanság egy olyan társadalmi jelenség, ami különösen a felbomladozó Kádár-rendszer óta kíséri a magyar társadalmat, és az ellene való küzdelem nem lehet sikeres, ha nem hallgatjuk meg az érintettek véleményét is, nem tárjuk fel, mi lenne nekik a legoptimálisabb megoldás. Könnyű azt mondani, hogy menjenek hajléktalanszállóba, de nehéz kívülről megmondani, hogy miért nem teszik. Elképzelhető, hogy voltak már, de olyan körülményeket találtak ott, aminél még az utca is jobb választásnak tűnt, vagy megalázónak érezték, hogy segítséget kell kérniük. Én, mint olyan ember, aki sosem voltam ilyen helyzetben, és nem foglalkoztam hajléktalanokkal, ebbe nem látok bele. Éppen ezért nem gondolom, hogy jogom lenne ítélkezni fölöttük.

Még mielőtt valaki megvádolna azzal, hogy én is jövök a „politikai korrekt dumával”, mint bárki, aki egy kis szociális érzékenységgel fordul a hajléktalanok felé: nem azt mondom, hogy nem lehet beszélni a problémákról, vagy kimondani, hogy zavarják az arra felé közlekedőket. Erről lehet és kell is beszélni, viszont ez még nem jogosít fel senkit arra, hogy még jobban megalázzon és sértegessen egy egyébként is emberhez nem méltó körülmények között élő csoportot. A lesajnáló megjegyzések és mások megalázása ugyanis nem fog senkit előrébb vinni. Nem lesz kevesebb ettől a hajléktalan az aluljárókban, és nem is lesz ott kevésbé büdös. Ha valaki rálép a lábamra, akkor sem kezdek el személyeskedni és lesajnáló megjegyzéseket tenni a másikra. A problémákat ki kell mondani, megoldásokat lehet és kell is keresni, de nem úgy, hogy megalázunk közben egy egész csoportot, hanem konstruktívan, úgy, hogy abból az egész társadalom épüljön. Úgy, hogy ebből a társadalomból azokat az embereket se zárjuk ki, akik miatt egy másik csoportnak kellemetlenségei adódnak.

Ez a konstruktív problémafelvetés hiányzott nekem ebből a riportból. Valódi tényfeltárás és a lehetséges megoldások helyett inkább csak még egyet rúgott egy egyébként is kiszolgáltatott, emberhez nem méltó körülmények között élő embercsoportba, ami kiválóan alkalmas arra, hogy a nézők még jobban gyűlöljék őket ahelyett, hogy a témához illő érzékenységgel nyúlnának a kérdéshez. Pedig az, hogy valaki jelenleg emberhez nem méltó körülmények között él, még nem jelenti azt, hogy nem is kell emberként kezelni.

Én sokkal szívesebben látnék egy olyan riportot, amely
  • az állapotok bemutatása mellett kitér a hajléktalanság történelmi és anyagi okaira, és ehhez a témával foglalkozó szociológusokat is megszólaltatnak
  • nem csak díszletként és teherként kezeli a hajléktalanokat, hanem emberként, és őket is megszólítja;
  • nem egy durván személyes térbe mászó kérdéssel közelít az érintett csoport felé, hanem megkérdezi, hogy mit gondol, hogyan lehetne javítani ezen a helyzeten, vagy ha gondolja, akkor megoszthatja a saját történetét;
  • röviden ismertetné azokat a lehetőségeket, amelyek ma Magyarországon elérhetőek;
  • bevonja azokat a civil kezdeményezéseket is, amelyek a hajléktalanok jobb életkörülményeiért küzdenek.