2017. április 8., szombat

Mi a gond az Esőemberrel?


Először úgy gondoltam, egyben írok az autistákról szóló filmekről, sorozatokról. Amikor elkezdtem írni a kritikákat, akkor döbbentem rá, hogy az Esőemberrel érdemesebb lenne inkább külön foglalkozni, hiszen ez a legismertebb alkotás ebben a témában. Az autizmus fogalma Magyarországon szinte egybeolvadt az Esőemberrel, sok autistákkal foglalkozó szervezet szintén „esőembereknek” nevezi az autistákat. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk ezzel a filmmel, hiszen joggal merülhet fel sokakban a kérdés: mi a gond az Esőemberrel? Miért nem szeretik az autisták (vagy legalábbis egy részük), ha „esőemberekként” kezelik őket? Az általam írt kritika spoilert is tartalmaz, úgyhogy ha valaki még esetleg nem látta volna ezt a filmet, de tervezi, hogy megnézi, és elolvasná az általam leírtakat is, érdemes lehet később visszatérnie rá, mivel a kritikához szükségesnek érzem nagy vonalaiban ismertetni magát a filmet is.


A film 1988-ban készült, az egyik főszereplője egy fiatal férfi (Charlie Babbitt), ő jelenik meg az első jelenetben. Charlie nemrég veszítette el az édesapját, akivel nem jöttek ki jól. A filmből úgy látszik, hogy csak a pénz és az autók érdeklik, az apjával való kapcsolata is az autó miatt romlik meg. Az örökség kapcsán derül ki, hogy van egy autista bátyja (Raymond Babbitt) is, aki intézetben él, elviekben ő kapta az örökség nagy részét is. Annak ellenére, hogy az intézet igazgatója felhívja a figyelmét arra, hogy Raymond számára fontos az állandóság, Charlie az örökség reményében elviszi magával. A barátnője, akivel nem túl harmonikus a kapcsolata, próbálja jelezni, hogy ezt nem érzi korrektnek vele szemben, de Charlie hajthatatlan.

Az egy hét alatt, amit együtt töltenek, Charlie jobban megismeri Raymondot, és a film Raymond karakterén keresztül kísérli meg bemutatni az autizmust. Hangsúlyozzák Raymond repetitív viselkedését (gyakran ismételgetett mondatok, mint pl. „Ki az első, ki? Ki kezd?”), ragaszkodását a napi megszokott rutinhoz („Tíz perc múlva Perpatvar”, „Este 11-kor lámpaoltás”). Ezeknek a kiemelt szerepe nyilvánul meg abban is, hogy Raymond nem hajlandó más alsóneműt hordani, csak a Keymarkból valót, amit az intézetben megszokott – ha más alsóneműt kell hordania, akkor inkább nem is vesz alsónadrágot. A szenzoros érzékenységet hivatott bemutatni, hogy Raymond a testi közeledést elutasítja (pl. mikor Charlie meg akarja ölelni), vagy az a jelenet, amiben Raymond a füstjelző sziréna hangjától szenved. Charlie nem érti Raymond viselkedését, kezdetben nagyon lekezelően bánik vele, idegesíti, utána viszont már jobban figyelembe veszi Raymond igényeit. Ebben valószínűleg szerepet játszik a régi emlékeken kívül az is, hogy Raymondnak olyan tulajdonságai is vannak, amiket ő maga is ki tud használni.


A film során ugyanis fény derül Raymond különleges képességeire (fejben számolás, fogpiszkálók megszámolása, fotografikus memória), amit kezdetben Charlie szintén lebecsül, majd miután járnak egy idegorvosnál, rájön, pontosan hogyan tudná Raymondot a hasznára fordítani, ekkor megy el vele Las Vegasba. Itt érdemes megjegyezni, hogy Raymond különleges képességei inkább a Savant-szindróma jellegzetességei (Raymond alakjának ihletője is Kim Peek, egy Savant-szindrómás személy volt). Természetesen a Savant-szindróma társulhat az autizmushoz, de az közel sem mondható általánosnak, hogy minden autista különleges képességekkel rendelkezik. Mint sok más autista esetében, Raymondnál is kitüntetett szerepe van a speciális érdeklődési területeknek, ennek pedig az ő esetében leginkább a tévé és a közlekedés mondható. Látni példákat a szó szerint értésre is (pl. mikor megáll a zebrán).


A filmben megjelenő autizmus-kép tehát megfelel az 1988-ban uralkodó felfogásnak, azóta viszont az autizmusról alkotott felfogás jelentősen változott. Gyakorlatilag ez a kép megfelel a társadalomban uralkodó sztereotípiáknak is, hiszen sokan gondolják, hogy az autisták különleges képességekkel rendelkeznek, és hogy az autistákat a műszaki témák vagy a közlekedés foglalkoztatja.

Bár a film egyik célja szemmel láthatóan az autizmus ismertetése, érdemes azt is megfigyelni, hogy a témaválasztás és a szereplők jellemének kiválasztása mögött jóval több is van, mint egy jelenség vagy a szereplők viszonyrendszerének bemutatása. Számomra úgy tűnik, hogy Charlie testesíti meg a kor átlagemberét, aki a pénz megszerzése érdekében átgázol más embereken. Raymond ellenpólusként jelenik meg, bár a film őt is úgy mutatja be, hogy elsődlegesen inkább a saját rutinjaira, rituáléira, SI-jeire figyel, nem pedig más emberekre. A pénz jelentőségével, értékével sincs tisztában. Charlie-t épp ez bosszantja, hiszen nem érti, mi szüksége lenne Raymondnak a pénzre (persze valószínűleg ő is felismeri, hogy a Wallbrook igen borsos árat kér Raymond ellátásáért, és ezért is rabolja el őt). Charlie egy, a külvilágtól függő szereplő, míg Raymond a saját, kezdetben kívülről kialakított, de később magáévá tett, belső szabályai betartása mellett érzi magát biztonságban. Ez a szembeállítás és Charlie jellemének változása számomra azt közvetíti, hogy a múló anyagi érdekek helyett érdemes lenne az állandó, örökérvényű dolgokra figyelni. Ez Raymond rutinjain, rituáléin vagy az édesapjuk rózsáin kívül jelentheti az emberi kapcsolatokat és akár a szellemi értékeket is. Míg Charlie kihasználja Raymond adottságait, ő nincs is tudatában az adottságai értékével. Bár közvetlenül ez nem jelenik meg a filmben, ez akár azt is közvetítheti, hogy sok neurotipikussal ellentétben az autisták általában nem a speciális érdeklődési területük piaci értékét nézik, hanem önmagáért érdekli őket a téma. Az autizmus tehát a filmben más funkcióval is bír, az autizmus bemutatásával mutat tükröt a neurotipikusok társadalmára. Így nézve a kor betegségközpontú felfogása mellett megjelenik egy idealizáló autizmus-kép is a filmben.

Összességében tehát érdemes kritikával kezelni a filmen látottakat, és szem előtt tartani, hogy a film 29 évvel ezelőtt készült, az akkori tudományos álláspontot figyelembe véve. Az Esőember ráadásul nem egy dokumentumfilm. Egy dokumentumfilm sem mindig az objektív valóságot mutatja be (ez amúgy is lehetetlen), és annak elkészítését is vezérelhetik más motivációk. Ez még inkább igaz egy művészfilmre. Az Esőember ugyan az akkori tudományos kutatások eredményeit vette alapul, de az autizmuson keresztül véleményem szerint a neurotipikusokról fogalmaz meg véleményt. A társadalomban uralkodó autizmus-képet ennek ellenére a mai napig jelentősen meghatározza ez a film, sokan úgy gondolják, hogy minden autista olyan, mint Raymond (nem tagadom, egyes vonásaiban magamra ismerek, de mint minden sztereotipizálást, ezt is rendkívül károsnak találom).

A film a hátrányként felfogható tulajdonságok mellett bemutatja a különleges képességeket. Végleteket látunk – Raymond nagyon mereven ragaszkodik bizonyos dolgokhoz, nem képes ellátni magát, de közben különleges képességekkel rendelkezik. Ez a két véglet szintén a mai napig uralja a társadalom autizmusról alkotott felfogását. Az autistákkal való bánásmódot is láthatjuk a filmen, ami viszont már pontosabb: a neurotipikus testvér kezdetben lekezelően, lekicsinylően bánik vele, de a film végén Charlie már kiáll a testvéréért, amikor megkéri a többi jelenlévőt, hogy ne faggassák, mert bár lényegre törőek a kérdéseik, megalázó helyzetbe hozzák. Susan, Charlie barátnője kezdetben sokkal jobban odafigyel rá, mint Charlie, és jobban látja, hogy egyes helyzeteket Raymond nem ért. Nem tartja korrektnek azt sem, hogy az örökség érdekében Charlie kiszakítja abból a közegből Raymondot, amiben biztonságban érzi magát. Ugyanakkor Susan sem kezeli őt egyenlőként, kíváncsiságból megcsókolja őt, amibe Raymond nem adta világos beleegyezését. Mintha egy állatkerti állat lenne, akinek zoo csemege helyett zsömlét adnak a gyerekek, hogy lássák, miként reagál rá. Az alacsonyabbrendűként kezelés nyilvánul meg abban is, hogy míg Raymondot egyszerűen csak Raymondnak nevezik a film végén, addig Charlie-t a teljes nevén szólítják.


Egy film nagyon fontos eszköz lehet egy társadalmi csoport megismertetésére, vagy az esélyegyenlőségi törekvések előrelendítésére. Az Esőember lehet az egyik legjobb példa arra, hogy egy nagy hatású film milyen jelentős mértékben képes befolyásolni a szélesebb közönség egy adott csoportról alkotott képét. Bár sok érintett gyűlöli ezt a filmet, én a magam részéről nem gyűlölöm. Inkább úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha több hasonlóan hatásos film készülne, ami árnyalni tudná az autizmusról alkotott felfogást (persze tudom, hogy készültek a témában más filmek is, de ezek egy jó része is a sztereotípiákat erősíti meg). Engem inkább az zavar, amikor egyesek erre a filmre hivatkozva azt hiszik, hogy mindent tudnak az autizmusról, és emiatt feljogosítva érzik magukat, hogy kioktassák az érintetteket vagy a szüleiket, hogy milyen is egy autista. Fontos lenne megérteni, hogy az Esőember nem egy dokumentumfilm (az én értelmezésem szerint még csak nem is az autizmus a legfontosabb tényező benne), és nem minden autista olyan, mint Raymond. Érthető persze, ha valaki, aki sosem találkozott érintettekkel, azt gondolja, hogy minden autista olyan, mint Raymond. Ez egy elég elterjedt sztereotípia, azt pedig nem lehet mindenkitől elvárni, hogy utánanézzen a témának (éppen ezért tartom károsnak, hogy egyes autizmussal foglalkozó szervezetek inkább tovább erősítik ezt a sztereotípiát, ahelyett, hogy árnyalnák az autizmusról alkotott képet). De az már választás kérdése, hogy amikor valaki személyesen találkozik autistákkal, hogyan viselkedik velük vagy a szüleikkel.

2017. április 2., vasárnap

Az Igazi Autista


Nehéz eldönteni, ki számíthat aspergeresnek, gyakran a több végigolvasott könyv, tudományos folyóirat, önéletrajz sem tud teljes bizonyossággal választ adni arra a kérdésre, hogy valaki aspinak tekintheti-e magát. Még jó, hogy a világon vannak neurotipikusok, akik nemcsak az illető teljes életútjára, minden apró gondolatára rálátnak, hanem azt is ránézésre, a felületes ismereteik alapján meg tudják mondani, kit tekinthetünk autistának. Aki ebből a halmazból kilóg, az nem lehet aspi, és a problémái sem lehetnek valósak, biztos csak kifogásként használja őket.



Lássuk tehát, milyen egy igazi autista:

1. Szigorúan férfi. Ha egy nő autistának tartja magát, az gyanús, mert nők köztudottan nem lehetnek autisták.

2. Ápolatlan külsejű. Ez fontos kritérium, a szépségápolás, egészséges életmód, stb. nem képezheti speciális érdeklődés tárgyát, ráadásul ezek a témák nyilvánvalóan csak a nőket érdekelhetik (lásd 1. pont). A beteg (mert az is megkérdőjelezhetetlen igazság, hogy az autizmus betegség) ruhatárában jellemzően évek óta lestrapált ruhadarabok vannak, haja zsíros, arca, fogai arról árulkodnak, hogy napok óta nem tisztálkodott.

3. A speciális érdeklődése tárgyát kizárólag műszaki vagy természettudományos témák képezik. Olyan nincs, hogy egy autistát humán témák vagy más emberek érdekeljenek.

4. A speciális érdeklődési területe minden egyes részletét ismeri. Ha nem, akkor az nem is a speciális érdeklődési területe, vagy igazából nem is autista.

5. A speciális érdeklődési területe egész életében állandó, sosem változik.

6. Csak a speciális érdeklődési területéről lehet vele beszélgetni. Ha más témáról is értelmesen lehet vele beszélgetni, nem is autista, vagy nem is olyan fontos neki a téma. Véletlenül sem lehetséges az, hogy egy adott téma a korábbi speciális érdeklődési területe volt, vagy hogy a korábbi tapasztalatai alapján inkább elkerüli a speciális érdeklődési területe említését.

7. Sosem beszél saját magáról, sosem oszt meg kéretlenül sok információt saját magáról.

8. Nincs igénye társaságra. Egy extrovertált ember nem lehet autista. Az nem lehetséges, hogy egy nagyobb társaságigényű embernek ne legyenek jók a szociális képességei.

9. Nem helyezkedhet el kommunikációs területen.

10. Képtelen fenntartani egy párkapcsolatot, és amúgy sincs igénye rá. Ha egy autistának tönkremegy a párkapcsolata, az csakis azért van, mert autista, és sérült a kimeneti egysége, így természetesen a két fél közötti kommunikáció elégtelenségéért is kizárólag ő a felelős. Ha nem érdekli a párja, és nem kezeli őt egyenrangúként, az nyilván azért van, mert az autisták érzéketlenek, és amúgy sem érdeklik az emberek (lásd 3. pont). Arról nem lehet szó, hogy sok neurotipikus férfihez hasonlóan nem veszi emberszámba a nőket (az azonos nemű kapcsolatokra vonatkozóan sajnos még nem rendelkezem információval), vagy egyszerűen nem szerelmes a másikba.

11. Nem tud és nincs sem igénye, sem lehetősége szexelni (lásd 10. pont).


12. A neurotipikusokkal való vitájában mindig elismeri, hogy a neurotipikusnak van igaza. Ha például valaki bántó megjegyzéseket tesz, és utólag kiderül, hogy csak „tréfa” volt, elismeri, hogy autistaként nincs humorérzéke. A neurotipikusoknak nem lehetnek rossz vagy bántó viccei, egy autista pedig nem ítélheti meg helyesen, hogy valamit eredetileg viccnek szántak-e vagy sem.

13. Mindig pontos és precíz, olyan nincs, hogy egy autista összecsapjon valamit. Ez akkor is igaz, ha nem érdekli az, amivel éppen foglalkoznia kell.

14. Az autisták sosem hazudnak és sosem játszmáznak. Ha olyasvalakivel találkozol, aki autistának tartja magát, de nem tartja be a szavát, angolnázik, hazudik, stb. akkor nem autistával találkoztál. Egy autista nem képes felismerni, hogy bizonyos esetekben többre mehet azzal, ha felismeri és alkalmazza ezeket a kommunikációs eszközöket.

15. Az összes tünet egyszerre jellemző rá. Szenzorosan minden területen érzékeny, minden emberrel és társasággal ugyanolyan viszonyt tud kialakítani, mindig van és mindig ugyanaz speciális érdeklődési területe, és mindenkivel csak erről tud beszélni. Ha ezek nem teljesülnek, nem lehet autista.