2017. május 12., péntek

Intézeti bántalmazás


Az utóbbi időben két olyan esetre derült fény, amelyben az intézetekben dolgozók egyértelműen visszaéltek a hatalmukkal, és bántalmazták a rájuk bízott személyeket. Ezekről szeretnék írni ebben a posztban. Bár elsőre úgy tűnhet, hogy a két esetben csak az intézeti bántalmazás a közös, más oka is van annak, hogy a két hírről egy posztban írok.

Az egyik hír Magyarországról szól: nemrég a Kettős Mérce közzétette egy civil szervezet jelentését a gödi lakóotthonról, ahol embertelen körülmények között tartják az ott élő fogyatékosokat (ezek között szerepelt az alultápláltság, az ellátatlan sebek, vizelet a falakon, de az elhanyagoltságon kívül szerepeltek még a fizikai bántalmazás különböző formái, pl. az ágyhoz kötözés, rácsos ágyak is). A cikkben írtak még egy elhunyt gondozottról is. Miután elolvastam a cikket, felmerült bennem a kérdés: vajon ő miért halt meg? Jól gondolom, hogy ezek miatt a körülmények miatt? Ha igen, vajon hány ilyen eset lehet még, vajon még hányan halhattak bele ebbe a bánásmódba, nem csak ott, hanem más lakóotthonokban?! Belegondolni is szörnyű.
Forrás: hvg.hu
 A másik eset Horvátországban történt. Egy 16 éves leszbikus lányt a szülei egy pszichiátriai intézetbe küldtek, annak reményében, hogy ettől majd később a lány heteroszexuálissá válik. Mivel szégyellték elmondani a lányuk homoszexualitását, azt hazudták, hogy a lány drogos – az intézet igazgatója pedig, aki kezelte, addig vallatta, míg végül azt hazudta, hogy drogos. A 20. századi diktatúrákat előidéző vallatáson kívül az ágyhoz kötözték, és ennek hatására az adott esetben közveszélyes szobatársainak is ki volt szolgáltatva. Csak akkor engedték ki, mikor a lány azt hazudta, hogy tetszik neki egy fiú, a szüleinek viszont elmondta később, hogy ez egyáltalán nem változtatott a szexuális orientációján. A szülők visszaküldték, ahol folytatódott a lány tortúrája, aki egy kórházi felülvizsgálatnak köszönhetően jutott ki az intézetből. Figyelemre méltó, hogy ezután a volt igazgatót ezek után első fokon csupán 10 hónapra ítélték el, ami borzasztó kevésnek tűnik, ez kevesebb idő, mint az az öt év, ameddig ezt a lányt „kezelte”.
Forrás: Jutarnji List
Természetesen erre lehetne azt mondani, hogy mind a kettő egyedi eset, és különben is, a második eset nem Magyarországon történt. Mind a két történet jól példázza viszont, hogy a lakóotthonok, pszichiátriai intézetek kitűnő táptalajt biztosítanak a bántalmazásnak és a fentiekhez hasonló visszaéléseknek. A fogyatékos/mentális problémákkal küszködő gondozottak többszörösen kiszolgáltatott helyzetben vannak: eleve egy kiszolgáltatott helyzetben lévő társadalmi csoporthoz tartoznak, másfelől pedig közvetlenül az ápolóiknak is ki vannak szolgáltatva. Ilyen helyzetben könnyen lehet, hogy rosszabb helyzetbe kerülnek, ha szóvá teszik a körülményeket, másrészt pedig sokan közülük nem tudnak kiállni saját magukért, vagy pedig ha ezt megpróbálják, az állapotukra hivatkozva nem hisznek nekik. (Konkrétan arra gondolok, hogy a szóbeli bántalmazás gyakori eleme a másik ítélőképességének megkérdőjelezése vagy tévesként való beállítása, és a mentálisan sérült vagy annak vélt személyek esetében ilyenkor könnyű a személy mentális állapotára hivatkozni.) Érdemes azt is figyelembe venni, hogy Magyarországon köztudottan kevés az orvos és a megfelelő szakképzettségű ápoló, így az ideálisnál több gondozottra kell odafigyelnie. (Aki volt már kórházban, szerintem tudja, miről beszélek. De elég elmenni egy háziorvosi rendelésre is ahhoz, hogy ezzel szembesüljön az ember.) Az elhanyagolás ilyen körülmények között szinte magától értetődik. Ezzel természetesen nem felmenteni szeretném a gödi TOPház ápolóit, viszont ez egy újabb olyan körülmény, ami miatt úgy gondolom, hogy a lakóotthonokat szerencsésebb lenne megszüntetni.

Ráadásul mind a két eset olyan társadalmi csoportról szól, akiket a társadalom nem tekint egyenrangúnak, így a bántalmazásuk is szélesebb körben elfogadott. Bár a fogyatékosokat egyre cikibbnek számít nyíltan lenézni, sokan, köztük a velük foglalkozó szakemberek is egyfajta jóindulatú leereszkedéssel közelítenek feléjük, ami tetten érhető az autizmusról szóló beszédmódban is. Sokan viszont továbbra is nyíltan elzárkóznak a fogyatékosok elől: a Kettős Mérce cikkében is írnak arról, hogyan tiltakoztak egyes helyeken az ellen, hogy oda költöztessék őket. Ezt a szemléletet az ápolók is magukévá teszik, ráadásul sokan az orvosok és az ápolók szaktudásával indokolják a gondozottak bántalmazását (lásd pl. annak a szülőnek a vallomását, aki szerint teljesen érthető az, hogy a gyereke kezeit lekötözték). Az ő tekintélyük tehát többet nyom a latban, mint a fogyatékosok személyi szabadságáról, méltóságáról szóló érvek, még akkor is, ha ez a szaktudás elavult. A szülő a gyerek önveszélyességével indokolta a lépést, holott biztos vagyok abban, hogy ennél hatásosabb és humánusabb módszerek is léteznek az önsértő magatartás megakadályozására. (Csak éppen lekötözni könnyebb, mert addig sem kell vele foglalkozni.) Természetesen ha már a hozzátartozóknál tartunk, érdemes azért megemlíteni azt is, hogy ők ugyanúgy ki vannak szolgáltatva az intézménynek: ha felemelik a szavukat a bánásmód ellen, azzal a gondozottat sodorhatják veszélybe. Bizonyára olyanok is voltak köztük, akiknek nem volt más választásuk, és hiába szerette volna, nem tudta megoldani a fogyatékos rokona elhelyezését (pl. mert annyira szegény a családjuk). Bár nyíltan vagy hallgatólagosan asszisztáltak a fennálló állapotokhoz, mégsem gondolom, hogy kimondottan az ő felelősségük kérdését kellene firtatni ebben az ügyben.

A másik esetben egy leszbikus lányt bántalmaztak, amihez a szülők nemcsak hallgatólagosan, hanem tevőlegesen is hozzájárultak, a lány akarata ellenére is visszaküldték az intézetbe. A melegeket a társadalom a fogyatékosokhoz hasonlóan nem tekintik egyenrangúnak. Sokan úgy próbálják meg invalidálni a homoszexualitás létjogosultságát, hogy mentális betegségként, külső hatások eredményeként állítják be azt, hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki azt hiszi, hogy az autista személyek mögött igazából egy neurotipikus rejtőzik. Különösen visszataszítónak tartom, hogy a szülőknek fontosabb volt az, hogy egy heteroszexuális lányuk legyen, mint a lányuk testi-lelki épsége (igazából még csodálom is Ana Dragičevićet, hogy ezek után szóba állt az anyjával). A patriarchális modell szerint a nők értékét az adja, ha egy férfi van mellettük, ami szerintem szintén közrejátszhat abban, hogy ennyire elutasítóan viszonyultak a lányuk leszbikusságához. A társadalmi normák, elvárások, a nő családban elfoglalt vélt szerepe tehát szerintük fontosabb volt, mint maga a lányuk mentális egészsége, boldogsága. Még mielőtt valaki elkezdene balkánozni, ne higyje senki azt, hogy ilyen csak Horvátországban vagy Magyarországtól délre van. Itt is bőven találni olyan szülőket, akik nem tudják elfogadni a gyerekük homoszexualitását, és még ha nem is űzik el őt otthonról, semmi nem lesz ugyanolyan, mint a coming out előtt.

Az is közös mind a két esetben, hogy leváltották az intézetek vezetőit. Bár van, amikor ez valóban megoldást jelent, már egy ezekhez hasonló eset is azt jelzi, hogy rendszerszintű problémáról van szó. Nemcsak a vezetők és az ápolók felelősek a kialakult helyzetért, bár az ő felelősségük tagadhatatlan. Elvileg a gödi intézetet szigorúan ellenőrizték, a hatóságok tehát vagy nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, esetleg jól megfizették őket azért, hogy ne vegyék észre, mi történik az intézet falai között. Az is figyelemre méltó, hogy a nyilvánosság elől eltitkolták ezeket az állapotokat, Szél Bernadett és ez a civil szervezet sem léphetett csak úgy be az épületbe. Érdekes az is, hogy a hasonló mulasztásokra fényt derítő civil szervezetek ellen küzd a kormány, ahelyett, hogy inkább segítené a munkájukat (persze nyilván nem áll érdekükben az, hogy valaki valós képet mutasson az országról, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy az ország „jobban teljesít”). A gödi eset tehát a törvényi szabályozás és maga az intézményrendszer hiányosságaira is ráirányítja a figyelmet. (A döntéshozók pedig ahelyett, hogy valami konstruktívat tennének, inkább a közvetlen vezetőre mutogatnak, és még ők kezdenek el a bent élők személyiségi jogairól magyarázni. Szerintem a személyiségi jogokat jobban sérti az, amit az intézetben műveltek ezekkel az emberekkel, mint egy-egy fotó, amin ráadásul kitakarták a gondozottak arcát. Na mindegy.) Számomra a két eset azt is jól mutatja, hogy a bentlakásos intézetek könnyen válhatnak a visszaélések színterévé. A fogyatékosok lakóotthonba helyezésénél szerencsésebb megoldásnak tartanám, ha a társadalom inkább integrálni próbálná őket. Az intézetek ugyanis fizikailag is szegregálják őket, holott ha a társadalom jobban alkalmazkodna a fogyatékosok igényeihez, akkor ők is be tudnának illeszkedni. Ehhez persze nemcsak a környezet átalakítására, hanem szemléletváltásra is szükség van.