2017. július 10., hétfő

Interszekcionalitás (metszetbeliség)


Nem először, és valószínűleg nem is utoljára van szó az autista érdekvédő blogokon arról, hogy mennyire fontos az, hogy a különböző hátrányos helyzetű csoportok támogassák egymást. Ez a gondolat nemcsak a nemrég megtartott Tesco-s tüntetés és Pride felvonulás miatt fontos, hanem azért is, mert még mindig nagyon nagy a megosztottság a különböző csoportok között. Többen relativizálják más csoportok problémáit, mondván, hogy az ő helyzetük a legnehezebb („a melegek problémái álproblémák, inkább azzal foglalkozzunk, hogy miért nem tudok beilleszkedni a munkahelyi közösségbe”). Mások azzal próbálnak meg kitűnni, hogy más hátrányos helyzetű csoportokat szidnak, nem egyszer találkoztam azzal, hogy egy aspi úgy próbált meg bevágódni egy társaságban, hogy szidta a melegeket. Ennek egyik célja az is lehet, hogy elvonja a figyelmet a saját kiszolgáltatott helyzetéről, vagy megpróbálja azt elfogadtatni („látjátok, én csak aspi vagyok, még mindig jobb a szociális esetlenségem, mintha meleg lennék”). Megint mások inkább elfordítják a fejüket, ami érthető, hiszen ha az ember nehéz helyzetben van, akkor nem feltétlenül van kapacitása arra, hogy más emberek, más csoportok problémáival foglalkozzon. Ezzel önmagában nincs is semmi gond, amíg valaki nem biztat ugyanerre másokat is.

Egy kép arról, hogy mi alapján kerülhet valaki hátrányos helyzetbe: az ábra az anyanyelvet, a kultúrát, az etnicitást, a nemet, az életkort, a fogyatékosságot, a szexualitást, a műveltséget, a rasszt és a keresetet (a társadalmi réteget) említi.

Olvastam nemrég egy cikket arról, hogy mennyire fontos az, hogy a különböző csoportok összefogjanak, és szolidaritást vállaljanak egymással. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy ezek az identitások egyáltalán nem zárják ki egymást. Melegnek vagy autistának lenni nem úri huncutság, a legszegényebb faluban is élhetnek melegek, és az autista gyereket nevelő szülők, illetve a felnőtt autisták között is vannak nagyon rossz anyagi körülmények között élők. Az persze megint más kérdés, hogy az illető körülményei mennyire engedik azt, hogy tudatosítsa és elfogadja a saját másságát, és ezért fel is merjen szólalni. Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy sokan úgy gondolják, a melegek vagy az autisták küzdelmei a jómódban élő emberek ügyei.

Holott a kisebbségi identitások egyáltalán nem zárják ki egymást, sőt. Sok kisebbség, például a nők vagy az autisták esetében az anyagi kiszolgáltatottság a társadalmi rendszer és a társadalmi normák következménye. Ha a nőket a társadalom nem arra ösztönözné, hogy egy gazdag férfitól várják az anyagi felemelkedést (ami a férfiak számára sem szerencsés), hanem az ő munkájukat is ugyanúgy megbecsülné, vagy ha a gyereknevelés nem kizárólagosan női princípiumként jelenne meg sokak fejében, ez a kiszolgáltatottság a nők esetében jelentősen csökkenne. Ugyanígy, a szociális ellátórendszer és az oktatás hiányosságai csak növelik az autista gyerekek nevelésének költségeit, ami amúgy sem feltétlenül a legolcsóbb. (Én pl. hosszú évekig csak egy bizonyos márkájú innivalót voltam hajlandó fogyasztani, és feltételezem, hogy a nálam válogatósabb spektrumtársaim élelmezése ennél még nagyobb anyagi hozzájárulást vesz igénybe.) Egy autista felnőtt ugyanígy kerülhet anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe. A legtöbb munkahely nemigen tolerálja, ha valaki egyértelműen kilóg a sorból, vagy ha nehezére esik a beilleszkedés. Bár sok aspinak sikerül állást találnia és elvegyülnie az NT-k között, vannak olyan érintettek is, akik egyáltalán nem tudnak a neurotipikusokra optimalizált pozíciókban elhelyezkedni, vagy ha igen, akkor az intellektuális képességeiknek kevésbé megfelelő, rosszul fizetett állásokat tudják csak elnyerni. A fogyatékosok számára szervezett munkáknak pedig, amire egyes érintettek rákényszerülnek, még ennél is kisebb a megbecsülése.

Kép a 2015-ös Pride-ról

Ugyanígy, az autisták között is lehetnek melegek, biszexuálisok, transzneműek, aszexuálisok, aromantikusok. Ha valaki autistaként a melegeket becsmérli, azzal akaratlanul a saját spektrumtársait is megbánthatja. Egy érdekvédőnek pedig a saját szexuális orientációjától függetlenül értük is ugyanúgy ki kell állnia, mint egy cisznemű, heteroszexuális, a szexualitását és a szerelmet átlagos módon megélő autistáért. A kisebbségi helyzetben lévő emberek közötti szolidaritást indokolja az is, hogy mindannyian nehezített pályán mozgunk, és a többségi társadalom korlátozásai ellen szólalunk fel, ami nem lehet hatékony, ha ehelyett inkább más kisebbségeket becsmérlünk. Az esélyegyenlőségért folytatott küzdelem szempontjából nem lehet az a meghatározó, hogy egyéni szempontok alapján kinek a problémái nagyobbak. Szerintem nem is igazán célravezető azt firtatni, hogy melyik kisebbségnek van nagyobb létjogosultsága felszólalni az őket érő diszkriminációk ellen. Ha abból az elvből indulunk ki, hogy minden ember egyenlő, és ez az egyenlőség az élet egy bizonyos területén sérül, akkor szerintem teljesen mindegy, hogy az élet mely területéről van szó, akkor járunk el következetesen, ha az őt érő jogsérelem ellen is felszólalunk, vagy legalábbis nem korlátozzuk a másikat abban, hogy kiálljon magáért. Másrészt pedig mivel a hátrányos helyzet az élet különböző területeit érintheti, és a politikai légkör is változó lehet, nem is mindig lehet összehasonlítani, kinek a problémája nagyobb. (Itt arra gondolok, hogy bizonyos csoportok, akiket a kormánypropaganda szerint éppen aktuálisan gyűlölni kell, valószínűleg nagyobb hangsúlyt kapnak a közbeszédben mindkét oldalról. Az ő problémáikat jelentősen növelheti, hogy emiatt rájuk hárul a figyelem. Természetesen ez a másik oldalról esélyt jelenthet arra is, hogy többen szolidaritást vállaljanak az adott csoporttal.)

Másfelől pedig, ahogy AC is írta, nem lehet elvárni azt, hogy mások támogassák az autistákat, ha az autisták saját magukon kívül nem ismerik el más kisebbségi identitások létjogosultságát.

2017. július 6., csütörtök

Laptopüzlet nőknek


Nemrég megjelent egy vállalkozó, aki nőknek szóló laptopszervizt nyitott. A kezdeményezés jól tükrözi a nőket övező társadalmi sztereotípiákat. A vállalkozó egy interjúban tagadta, hogy ez lenéző lenne a nőkkel szemben, inkább dicsérte a saját kezdeményezését, mondván, hogy a nőket úgysem érdekli az informatika. Mint korábban az informatika iránt is érdeklődő, magát feministának gondoló nőaspi, ehhez azért lenne egy-két szavam.
 
 
 
Nem ez egyébként az első informatikai kezdeményezés, ami a sztereotípiákra épít, és a nőket igyekszik megcélozni. A facebookon például rendre látok olyan hirdetést, amely nők részére kínál laptopokat.

Valószínűleg a női piac megszólításának igénye arra alapul, hogy a számítástechnikai üzletek ügyfélkörét túlnyomó többségben férfiak teszik ki, ezért próbálnak valamilyen módon a nőkre is hatni.

Csakhogy az ehhez hasonló reklámok, kezdeményezések szerintem inkább elrettentik a nőket, akiket sok esetben már kiskoruktól kezdve arra ösztönöznek, hogy válasszanak kevésbé „fiús” elfoglaltságot, mert ez nem nekik való. Ezen kívül az informatikus berkekben tapasztalható szexista légkör sem igazán teszi vonzóvá a nők számára ezt a pályát. Ezt a szexista légkört, és a társadalmi sztereotípiákat erősítik az olyan megjegyzések is, amelyek szerint a nők „ingerküszöbét nem üti meg a gigahertzek világa” (megjegyzem, az informatika nem csak műszaki adatok összesítéséből áll, sőt, a programozás kifejezetten kreatív tevékenységnek számít, ha valaki ráérez). Az a kijelentés, amely szerint a nőket mint csoportot nem érdekli az informatika, és nem is értenek hozzá, valójában magát a csoportot teszi felelőssé egy őket hátrányosan sújtó társadalmi beidegződés miatt (sok nőt ugyanis érdekelné az informatika, ha nem bátortalanítanák el bizonyos tényezők). Egyben a nők mint csoport szellemi képességeit minősíti azzal, ha kijelenti, hogy nem értenek hozzá, hiszen teljesen figyelmen kívül hagyja az egyéni különbségeket és genetikai adottságnak állít be valamit (azt, hogy a nők nem próbálják fejleszteni a műszaki tudásukat), ami igazából társadalmi normák következménye. Ezen az sem sokat segít, hogy próbálja mentegetni magát és közli: ezzel nincs semmi gond, ő emiatt nem nézi le a nőket. Inkább csak ront a helyzeten, azt sugallva ezzel: jó is ez így, maradjanak a nők csak a helyükön, ne avatkozzanak bele a férfiak szórakozásába, inkább elégedjenek meg azzal, hogy jól néz ki a laptopjuk, és hogy neki köszönhetően van valaki, aki elmagyarázza neki, mit (ne) csináljon vele. Bár valóban nem ez a legsúlyosabb nőket érintő kezdeményezés Magyarországon, úgy gondolom, hogy ez egy újabb lépés visszafelé – igaz, szerencsére egyre több a nőket az informatikai pályára bátorító kezdeményezés, és az is örvendetes, hogy egyáltalán elkezdődött egy diskurzus az ehhez hasonló kezdeményezésekről és a sztereotípiákról.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mindez miért is kerül szóba egy Asperger-szindrómáról szóló blogon. Volt alkalmam megtapasztalni, hogy sok aspi (köztük én is) gyakran elfeledkezik arról, hogy a környezetében nem mindenki ért az SI-jéhez, és ezért nem mindig közérthetően beszél róla. Sokszor nem tudjuk felmérni, hogy a másik mennyit tud az adott témáról, azonban előfordulhat olyan helyzet is, amikor az aspi pontosan tudja, hogy a másik nem ismeri mélységében a témát, mégis részleteiben ismerteti azt. Ennek oka gyakran az, hogy az illető így próbálja kompenzálni a szociális esetlenségét. Ez viszont általában nem imponál a hallgatónak, épp ellenkezőleg: úgy érzi, hogy ő ostoba az adott témához, és nem szívesen folytatja a beszélgetést, mert úgy érzi, hogy a másik fölényesen az arcába tolja a tudatlanságát. Éppen úgy, mint egy adott esetben nőnemű ügyfél egy számítógép szaküzletben.

Persze ilyenkor az önreflektív aspikban óhatatlanul felmerül a gondolat, hogy mit tegyenek annak érdekében, hogy a hallgatóik megértsék azt, amit mondanak. Majd ha valaki ilyen problémával fordul hozzám, javasolni fogom, hogy nyisson egy beszélgetősarkot célzottan neurotipikusok (és a témát nem ismerő aspik) számára, és oda olyan embereket vegyen fel, akik csak felszínesen tudnak beszélni az általa perszeverált témáról.